A nyaralás fontos, a nyaralás pihentető. Részben igaz ez. A Duna innen nézve túloldalán életemben összesen egy pár napot, ha eltöltöttem eddig, rövid látogatások egy-egy városban. Biciklizni jó, mert lapos, sétálni jó, mert homok mindenhol, és ha egy-két jó kocsmába, kolbászozóba is betévedünk, minden megvan, ami kell.

 

Kunbaracs nem a világ közepe. Az ötórásra tervezett út az utolsó húsz kilométer miatt hatórás lett, két megállással nem is kismiska. Kecskemét elég közel van ahhoz, hogy ezt a világvége-érzést feledje az éhes-szomjas utazó, talán félórányi közelségben az első böszmeáruház.

 

A tábor nem csak térben, időben is meglehetős messzeségből, a múlt bugyraiból kandikál, valahonnan a boldog hetvenes évekből mosolyog ránk. Szolgáltatás van, mert főznek (jelentem, mindent megettem!), vannak lovak, egy gokart is, az épületek pedig állnak. Tulajdonképpen a célnak - lecsupaszítva a körülményeket a sallangoktól, szubjektív tényezőktől - megfelel. Valahol a "minden mindegy" és a szőrszálhasogatás közé félútra helyezném a véleményemet, miszerint hat felnőtt embert elszállásolni egy szobában még az egyetemi kollégiumi élményeimen is túlmutat, van benne némi rizikó. Szerencsére jól jött ki a lépés, de ahogy az ember lépked előre (később totyog, majd mászik), a toleranciafaktor sajnos csökken. A mi szobánk mégis jó szoba lett. Hat ember, hat kutya, meg egy kis homok, előbb élő, majd döglött legyekkel fűszerezve, nem kis kavalkád, kellemes légkör

 

A tábor szervezése majdhogynem kifogástalan volt, abban mi voltunk a ludasak, hogy az odaúton azt az egy órát nem tudtuk megspórolni, mert egy fia telefonszámunk nem volt, amin a szervezőket elérhettük volna. A programot papíron nézve máris kifáradtunk, de ígéretesnek tűnt. A gyakorlati megvalósítás annyiban rontott a képen, hogy egyrészt baromi fárasztó volt az, hogy elméleti előadás elvétve akadt (az is este, amikor már kifacsaródtunk), a gyakorlati dolgok magasan vezettek időtartamukat tekintve, és szinte egész nap volt valami. Kutyának és embernek megerőltető. Ha beleszólhatnék, az arányokon annyiban változtatnék, hogy délelőtt munka a kutyákkal, délután előadások, este meg maximum valami kiscsoportos workshop-jellegű tevékenység lenne, speciális területekre koncentrálva.

 

Ami viszont a legjobban zavart, hogy egyáltalán nem éreztük azt, hogy a kutyákon kívül az egyes kutyára-gazdára bármiféle morzsányi figyelem is jut. Lolababa ugyanis stresszes volt, ami nála abban nyilvánul meg, hogy szinte őrülten kapaszkodik, és csak akkor jó, ha mind a négyen együtt vagyunk. A másfél órás, amúgy is hosszú kiképzés utolsó részében mindig elvesztette a türelmét, sírt, ment volna az anyjához meg Eszterhez. Egy jó kiképző, aki figyel az egyes kutyára, ilyenkor valamit odaszól. Tanácsot ad. Kérdez, hogy mi van. Vagy elküld, hogy ne nyúzzuk tovább, főleg, ha látszik, hogy ebben a szituációban nem használható, és neki sem használ, ki kell venni belőle. Ilyen jellegű segítséget egyetlen alkalommal sem kaptam egész héten. És ez nekem furcsa, mert Szombathelyen, a Kutyapark Egyesület sulijában nem ezt tapasztaltam. Remélem, senki nem veszi magára, de sajnos semmi infóm nincs arról, hogy akik kiképzőként tevékenykedtek, egyébként mivel foglalkoznak, ez-e a szakmájuk. Néha az volt az érzésem, hogy egy-egy területen mondjuk versenyzőként jól teljesítő ember beállt oktatni. Csakhogy a kiképzés, a tanárság, mint minden más, szakma. Ha én póker-világbajnok lennék, lehet, hogy senkit nem tudnék megtanítani pókerezni. Az agilitypályán a palánkra föltolni a kutyát, amikor látszik, hogy reménytelen, nekem nagyon meredeknek és inkorrektnek tűnik. Akkor meg főleg, ha én, mint gazda azt mondom, hogy fölment már párszor, valamiért az utóbbi hetekben következetesen nem hajlandó. Könnyen lehet, hogy több kárt okozunk vele, mint hasznot.

 

Az agilitypálya amúgy is mostohagyerek volt azon differenciálatlan szabály miatt, miszerint kutya kiképző nélkül nem lehet ott. Az a néhány üresjárat tökéletes lett volna a zóna tanítására, az egyes akadályok rögzítésére. Esetleg fel lehetett volna tenni a kérdést, hogy mindenki tudja-e, hogy mit csinál. Mi a hintán kívül mindenhol mentünk már, de pl. a szlalom nem hiszem, hogy sok veszélyt rejt magában egy kezdő kutyának akár... Mindezt színesíti a tény, hogy két kedves barátunk és útitársunk versenyző, itthon is együtt megyünk olykor gyakorolni, és tanácsokat kérünk tőlük. Az már csak hab lett volna a tortán, ha a nagy pályát három kicsire osztották volna, így egyszerre többen is tudtak volna gyakorolni. 

 

A szubjektív értékelés szerint bántó megjegyzésekről annyit (néhányat ilyennek éreztem), hogy két felnőtt ember egyre többet megengedhet magának az egymás közti kommunikációban, ahogy egyre jobban megismerik egymást. Ezen megismerés nélkül éle van a dolognak, amit a másik rossz néven vehet. Sajnos mindezek miatt (is) valahogy úgy éreztem, hogy a tanszéki hallgatóknak jó gyakorlóterep, a visszatérőknek jó találkahely, de mi egy kicsit minden pillanatban kívülállók maradtunk. Valahogy nem éreztem azt az eufóriát, amit vártam volna. Ugyanakkor mégis megérte, mert láttam jó példákat, megérett pár gondolat, csináltunk pár tesztet, mozogtunk, kiszakadtunk a mindennapokból. Van a dolognak tanulsága, van eredménye, bennem meg egy kis tüske, de emiatt nem veszünk össze senkivel. Legföljebb ott ficeg egy kérdőjel a "jövőre ugyanitt" végén.

Szerző: Pannon Puma  2009.08.17. 14:15 1 komment

Címkék: kutya etológia tábor agility topmancs

A bejegyzés trackback címe:

https://bukosisak.blog.hu/api/trackback/id/tr791315039

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ajkaimeseirokasztaltarsasaga 2011.10.19. 05:32:43

Ez a táj annak nagyon szép, aki itt nevelkedett, szép vagy szép vagy legalább nekem szép. Aki nem ismeri e tájat nem csoda ha eltéved, vagy sokat késik.
süti beállítások módosítása