Újra és újra felröppennek a hírek kutyatámadásokról az országban. A legutóbbi esetnél két gyereket támadtak meg a család kutyái. A hab a tortán, hogy az egyik kereskedelmi média híradójában a hír végén hozzátették, hogy nem tudni, meg voltak-e kötve a kutyák.

Ebből a pár mondatból az egész magyar állattartási kultúra jól levezethető, és szükséges némi erőfeszítés ahhoz, hogy pozitív irányba mozduljunk erről a berozsdásodott holtpontról.

Az első kérdés persze az, hogy mit tudunk az esetről. Nyugodtan mondjuk ki: szinte semmit. Nem tudjuk, hogy milyen kutyák voltak, hogy mennyit foglalkoztak velük, hogy a fajta igényeinek megfelelően voltak-e terhelve, mozgatva, tanítva. Azt sem tudjuk, hogy a két gyerek mit keresett felügyelet nélkül olyan kutyák társaságában, amik ilyen tettre hajlandóak és képesek. Nem tudjuk, hogy mi történt a támadás előtti utolsó pillanatban, vagyis mi váltotta ki az állatokban ezt a reakciót. Ezen ismeretek nélkül a hír egyszerű bulvárhír marad, pénzgyártás. Nem erősíti egy csöppet sem a felelős állattartást, viszont megvezeti a képzetlen, tájékozatlan közvéleményt, és sematizálja a kutyatartásról való gondolkodást. Az ilyen hírek után látszólag indokolt azt mondani, hogy na ugye, mit keres a kutya szabadon az udvaron, amikor ott játszik a gyerek! Látszólag logikus a kérdés, mégsincs semmi értelme.

A felelősen tartott kutyának és a gyereknek egy kertes háznál ugyanis szükségszerűen azonos az élettere. A felelősen tartott kutya nem láncon tengődik, nem kennelben tölti az életét, viszont tanítják, fegyelmezik, és ha kell, felügyelik. Ugyanakkor a kutya persze kutya marad, jobb-rosszabb ösztönkezeléssel, adott esetben hatalmas erővel, finom érzékszervekkel, és jobb-rosszabb idegrendszerrel. A gazda (szülő) felelőssége legelőször is abban áll, hogy ismerje a kutyáját. Ennek első lépése a tudatos fajtaválasztás. Ha valaki rajong a rottweilerekért, tudomásul kell vennie, hogy az vele talán szelíd bárányként viselkedik, ám a fajtájából adódóan nem feltétlenül arra született, hogy a fülét ráncigálják, a szájában túrjanak könyékig. Másrészt az a harapás, ami egy labradornál esetleg jelzésértékű (inkább ráfogás), az az ilyen masszív fajtáknál véletlenül is lehet végzetes. Az ilyen fajtáknál túl komplex és kiszámíthatatlan ez a kérdés ahhoz, hogy felügyelet nélkül maximálisan bízni lehessen a kutyában. Ez persze csak az egyik fele a dolognak. Ha csak a történet végét nézzük, a kutya nyilván olyat tett, ami elfogadhatatlan. A felelősség már elvitatható tőle, hiszen a gazda nem tett meg mindent a gyerek biztonságáért, ugyanakkor a harmadik fél szerepét sem árt tisztázni. Ha a gyerek lepakolja az áruházban a polcot, mindent a szájába vesz, intelligensebb szülők ezt nem nézik tétlenül. Ha a múzeumban, modellvasút-kiállításon összetapogat mindent, akaratlanul is megrongálja a tárgyakat, a berendezést, a terepasztalt, értelmes szülő helyreteszi, és jobb esetben még el is magyarázza neki, hogy ezt miért nem szabad.

Amikor a gyerek üti, rúgja a kutyát, ugye természetes, hogy rászólok a gyerekre? Ha az édességpultba nem engedem beletúrni, nyilván azt sem hagyom, hogy húzza a kutya fülét. Arra meg végképp nem vetemedem, hogy otthagyjam a gyereket a kutyával, ha tudom, hogy a gyerek fizikailag molesztálja a kutyát. Ebben az esetben az talán nem jó kifejezés, hogy kárt tehet benne, mert ez valószínűleg fordítva sülne el... Ez a helyzet ugyanolyan tanulási szituáció, mint az, amikor megtanítom a gyereknek, hogy a ceruzával nem a Pistike szemét célozzuk, hanem a papírra próbálunk valami értelmeset alkotni. A homokozólapát nem arra való, hogy a kutya hátát verjük vele, esetleg a kutya pofájába szórjuk a homokot, bőven. Ilyen helyzetben egy béketűrőbb kutya talán elsomfordál, látja, hogy ebből játék nem lesz, de nem értékeli támadásnak sem a dolgot. A „bepöccenősebb” fajtáknál ez már nem életbiztosítás. Ráadásul hiába a passzív szülői felügyelet, egy kutya tempójával semmiféle fegyelmezés nem veheti föl a versenyt. Ha a szülő a folyamat egészébe nem avatkozik bele, figyelve az állatot, a gyereket az állattal való helyes bánásmódra tanítva, a támadás pillanatában már nagyon keveset tehet, különösen olyan kutyáknál, amelyek a szelekciós folyamat eredményeképp egyetlen végzetes harapással képesek bármire.

A kutya tartása, nevelése családi program, hiszen a kutya, mint társállat a család része. Azzal, hogy a gyereket is visszük a kutyaiskolába – még ha vezetőnek bizonyos kor alatt nem is feltétlenül alkalmas -, nem csak azt érjük el, hogy közös programban együtt vagyunk, és játékosan tanulunk, mindenki a magáét, hanem azt is, hogy az ilyen gyereknek nem feltétlenül a félelem vagy a passzivitás lesz az első reakciója, ha a baráti családnál arcon nyalja az ottani kedvenc. Kellő ismeretekkel felvértezve ő csak nyerhet.