Újra és újra felröppennek a hírek kutyatámadásokról az országban. A legutóbbi esetnél két gyereket támadtak meg a család kutyái. A hab a tortán, hogy az egyik kereskedelmi média híradójában a hír végén hozzátették, hogy nem tudni, meg voltak-e kötve a kutyák.

 

Ebből a pár mondatból az egész magyar állattartási kultúra jól levezethető, és szükséges némi erőfeszítés ahhoz, hogy pozitív irányba mozduljunk erről a berozsdásodott holtpontról.

 

Az első kérdés persze az, hogy mit tudunk az esetről. Nyugodtan mondjuk ki: szinte semmit. Nem tudjuk, hogy milyen kutyák voltak, hogy mennyit foglalkoztak velük, hogy a fajta igényeinek megfelelően voltak-e terhelve, mozgatva, tanítva. Azt sem tudjuk, hogy a két gyerek mit keresett felügyelet nélkül olyan kutyák társaságában, amik ilyen tettre hajlandóak és képesek. Nem tudjuk, hogy mi történt a támadás előtti utolsó pillanatban, vagyis mi váltotta ki az állatokban ezt a reakciót. Ezen ismeretek nélkül a hír egyszerű bulvárhír marad, pénzgyártás. Nem erősíti egy csöppet sem a felelős állattartást, viszont megvezeti a képzetlen, tájékozatlan közvéleményt, és sematizálja a kutyatartásról való gondolkodást. Az ilyen hírek után látszólag indokolt azt mondani, hogy na ugye, mit keres a kutya szabadon az udvaron, amikor ott játszik a gyerek! Látszólag logikus a kérdés, mégsincs semmi értelme.

 

A felelősen tartott kutyának és a gyereknek egy kertes háznál ugyanis szükségszerűen azonos az élettere. A felelősen tartott kutya nem láncon tengődik, nem kennelben tölti az életét, viszont tanítják, fegyelmezik, és ha kell, felügyelik. Ugyanakkor a kutya persze kutya marad, jobb-rosszabb ösztönkezeléssel, adott esetben hatalmas erővel, finom érzékszervekkel, és jobb-rosszabb idegrendszerrel. A gazda (szülő) felelőssége legelőször is abban áll, hogy ismerje a kutyáját. Ennek első lépése a tudatos fajtaválasztás. Ha valaki rajong a rottweilerekért, tudomásul kell vennie, hogy az vele talán szelíd bárányként viselkedik, ám a fajtájából adódóan nem feltétlenül arra született, hogy a fülét ráncigálják, a szájában túrjanak könyékig. Másrészt az a harapás, ami egy labradornál esetleg jelzésértékű (inkább ráfogás), az az ilyen masszív fajtáknál véletlenül is lehet végzetes. Az ilyen fajtáknál túl komplex és kiszámíthatatlan ez a kérdés ahhoz, hogy felügyelet nélkül maximálisan bízni lehessen a kutyában. Ez persze csak az egyik fele a dolognak. Ha csak a történet végét nézzük, a kutya nyilván olyat tett, ami elfogadhatatlan. A felelősség már elvitatható tőle, hiszen a gazda nem tett meg mindent a gyerek biztonságáért, ugyanakkor a harmadik fél szerepét sem árt tisztázni. Ha a gyerek lepakolja az áruházban a polcot, mindent a szájába vesz, intelligensebb szülők ezt nem nézik tétlenül. Ha a múzeumban, modellvasút-kiállításon összetapogat mindent, akaratlanul is megrongálja a tárgyakat, a berendezést, a terepasztalt, értelmes szülő helyreteszi, és jobb esetben még el is magyarázza neki, hogy ezt miért nem szabad.

 

Amikor a gyerek üti, rúgja a kutyát, ugye természetes, hogy rászólok a gyerekre? Ha az édességpultba nem engedem beletúrni, nyilván azt sem hagyom, hogy húzza a kutya fülét. Arra meg végképp nem vetemedem, hogy otthagyjam a gyereket a kutyával, ha tudom, hogy a gyerek fizikailag molesztálja a kutyát. Ebben az esetben az talán nem jó kifejezés, hogy kárt tehet benne, mert ez valószínűleg fordítva sülne el... Ez a helyzet ugyanolyan tanulási szituáció, mint az, amikor megtanítom a gyereknek, hogy a ceruzával nem a Pistike szemét célozzuk, hanem a papírra próbálunk valami értelmeset alkotni. A homokozólapát nem arra való, hogy a kutya hátát verjük vele, esetleg a kutya pofájába szórjuk a homokot, bőven. Ilyen helyzetben egy béketűrőbb kutya talán elsomfordál, látja, hogy ebből játék nem lesz, de nem értékeli támadásnak sem a dolgot. A „bepöccenősebb” fajtáknál ez már nem életbiztosítás. Ráadásul hiába a passzív szülői felügyelet, egy kutya tempójával semmiféle fegyelmezés nem veheti föl a versenyt. Ha a szülő a folyamat egészébe nem avatkozik bele, figyelve az állatot, a gyereket az állattal való helyes bánásmódra tanítva, a támadás pillanatában már nagyon keveset tehet, különösen olyan kutyáknál, amelyek a szelekciós folyamat eredményeképp egyetlen végzetes harapással képesek bármire.

 

A kutya tartása, nevelése családi program, hiszen a kutya, mint társállat a család része. Azzal, hogy a gyereket is visszük a kutyaiskolába – még ha vezetőnek bizonyos kor alatt nem is feltétlenül alkalmas -, nem csak azt érjük el, hogy közös programban együtt vagyunk, és játékosan tanulunk, mindenki a magáét, hanem azt is, hogy az ilyen gyereknek nem feltétlenül a félelem vagy a passzivitás lesz az első reakciója, ha a baráti családnál arcon nyalja az ottani kedvenc. Kellő ismeretekkel felvértezve ő csak nyerhet.

 

Szerző: Pannon Puma  2010.01.12. 14:23 2 komment

Címkék: gyerek kutya szülő felelősség nevelés támadás tanítás

A bejegyzés trackback címe:

http://bukosisak.blog.hu/api/trackback/id/tr371666445

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Hubavizsla · http://hubavizsla.blog.hu 2010.09.01. 22:15:15

Sajnos nagyon kevés a felelős kutyatartó. Én és a Kedvesem mindent megteszünk, hogy népszerüsítsük: A kutya nem gyerek, de érző, szükségletekkel rendelkező lény, akinek igényei vannak (egészségügyi sétán kívül rengeteg játékra, tanítás, hosszú sétákra a természetben, megfelelő táplálékra, a fajtának megfelelő ösztönenergiák levezetésére - vizsla: erdei séták, vadászati tréning, stb.) Véleményem szerint az, aki ezeket nem tudja biztosítani, annak nem feltétlenül kell kutyát vállalnia. Persze tudjuk, a kutyafajták többsége jól alkalmazkodó, viszont szinte minden esetben megjelenik valamilyen viselkedési, vagy egészségügyi probléma. Úgy, ahogy az embereknél létezik a Maslow piramis, úgy ez jelen van a kutyáknál is, csak természtesen rájuk szabva.
Egy mai, személyes élmény: A kutyáinkkal indultunk a szokásos esti sétánkra. A közeli áltatános iskola előtti füves területen intézte el a kutyám a nagydolgát. Természetesen elővettem egy zacskót és felszedtem, majd odaléptem a kukához. Ekkor egy ismeretlen fiatal ember megdöbbenve szólított meg: "Sosem láttam még ilyet, minden elismerésem... vannak még kultúrált emberek!" A mi városunkban tényleg nem szokás, de azért egyre többen gondoljuk úgy, hogy ez így korrekt. De sajnos a legtöbb esetben pont úgy kezelnek minket, mit egy undorító, a kutyáját elhanyagoló "kutyatulajdonost". Pedig negyedévente féregtelenítjük a vizsláinkat, minden oltásuk megvan és IDŐBEN. Neveljük, tanítjuk őket, jól szocializáltak. Összeszedjük az ürüléküket, és mégis a társadalomból kivetettként kell élnünk, sok hejre nem mehetünk a kedvencünkel, mert egylapon említenek olyan emberekkel, akiknek a kutyájuk gyermekeket marcangol szét. És ez fáj, ez nagyon fáj...

1kutyabarát 2014.05.22. 02:34:58

Elsőként vegyük azt, hogy mivel ösztönlényekről írunk azt vegyük számításba, hogy az régtől rögzült szabályok mentén működik,s mint ilyen nem tanult mint ahogy az embereknél is vannak ilyenek, legyen az egyetemi professzor bizonyos esetekben, bármennyit is tanult, belőle is eme ösztönök bukkannak elő, mégpedig egy váratlan esetben, fokozott stressz helyzetben. Jó hír viszont, hogy ez megfelelő és helyénvaló emberi viselkedéssel ( falkavezér minta) a kibocsátott szagatomok gyorsabb azonnali információt szolgáltat a kutyának, mint a verbalitás. Erről a működésről írt könyvet Ian Fennel Kutyapszichológia címmel, s jómagam több szolgálati kutyámmal ösztönből nem tanulmányok által számtalan esetben igazoltam a szagelméletet, gyakorlatot olyan esetben is melyre legfeljebb lelkiekben lehet felkészülni, ám nem gyakorolható. Persze ehhez elsősorban lelki, mentális kapcsolatot szükséges létesíteni a kutyával, kutyákkal, melyet akár a saját, vagy akár mások érdekében aktivizálni lehet. Néhai kiképzőm szavaival- egy falkát alkotunk, együtt érzékelünk, lélegzünk. Ehhez pedig mindenre figyelnünk szükséges, de elsősorban saját gondolataink kontrollján keresztül hatunk a kutyára.