Balogunyom Község Önkormányzata most bukott évi kétszázezret. Nem olyan sok, de mégis. Mi hülyék, kifizettük volna, persze nem egyben, hanem szépen sorban, alkalmanként. Arra gondoltunk ugyanis, hogy egyrészt nekünk szükségünk van egy-egy órára a tornateremre, mert bizonyos tevékenységet végeznénk ott. Semmi erkölcsi fertő, semmi destruktív, semmi népromboló, mondjuk, hogy sport. Aztán arra gondoltunk, hogy egy olyan községben, ahol be kellett zárni az iskolát, az épület nagyrészt kihasználatlanul áll, tehát jobbára csak viszi a pénzt (temperálni kell), jól jöhet a helyi vezetésnek egy kis bevétel, toldozni-foltozni. Meg még az is megfordult a fejünkben, hogy annak az épületnek, a falunak sem mindegy, hogy él, vagy csak romlik. Akár ennél jóval nagyobb bizniszt is csinálhattak volna, mi voltunk az inspiráció. De a falu képviselői inkább tövig rágják a stafétabotot, mint hogy frissen, kreatívan belekapaszkodjanak az inspirációba.

Az egész ügy a pénzen csúszott el, mi máson. Óránkénti terembérnek ők hétezret gondoltak, hogy számlával, vagy anélkül, nem derült ki, idáig nem jutottunk a beszélgetésben. Hétezret, egy olyan teremért, ahol cserépkályha fűti a hatalmas légteret, már amikor, meg amúgy sem egy sportaréna, finoman szólva. Nekünk jó lett volna, a hideg ellen föl lehet öltözni, mozogni kell, heti kétszer kibírjuk, kukoricán térdelve is. Ez a rövidlátás, ez a sárbasüppedt gondolkodás bosszantó. A kérdés utólag az, hogy a meg nem kapott, mert nyilvánvalóan irreális, mi több, pofaszaggató hétezer a több, vagy egy reális, sőt, az önkormányzat szempontjából nagy eséllyel realizálható mondjuk ezerötszáz. Ezerötszáz volt ugyanis egy faluval arrébb a kétszer akkora tornaterem, számlával, fűtéssel, rugalmassággal. De legyen kétezer, kibírjuk. Nem áll arányban a szolgáltatással, de legyen. Így jön ki az évi kétszázezer, szűken számolva.

Ezért a pénzért nem kellett volna semmit tennie az önkormányzatnak, csak egy szinte kihasználatlan, amúgy állagában megromlott épületet, illetve egy részét alkalmanként helyieknek rendelkezésre bocsátani. Olyan helyzetben, ami alól persze ez a település nyilván kivétel, amikor az önkormányzatok jajszavától hangos a média, az intézmények fenntartásáért küzdenek, racionalitás, hogy minden ilyen, a kihasználtságot fokozó lehetőségbe belekapaszkodnak. Ugyanakkor üzenete is lenne: aki akar valamit helyben, vagy jöjjön a szomszédból akár, jöhet, várjuk, legyen ez is színfoltja a falunak, amit aztán lehet akár hirdetni is, vagy egyszerűen csak bevonni a kezdeményezőket a helyi életbe.

Valami olyan ez a helyzet, mint a nyuszika, a medve meg a porszívóé: rossz nekünk, de még arra is ráborítjuk az asztalt, aki adna valamit. Kis magyar valóság 2010-ben.