Kutyanevelésben nem lehet elég okos az ember. Leginkább azért, mert több csatornán bombáznak minket, és a csábító ajánlatok közül néha tényleg nehéz választani. A „hagyományos” kiképzési módszerekkel kapcsolatban ma már talán mindenkinek ellenérzései vannak, legalábbis a társállatot tartók körében. Volt olyan esetünk, amikor épp csak kinyitottuk az autó ajtaját a kutyaiskolánál, amikor ezt hallottuk: „ráordítunk a kutyára, és lenyomjuk a földre”. Már indultunk is haza. A másik véglet, a manapság divatos „csak pozitív megerősítés” módszere. Persze érdemes különválasztani a tanítást és a nevelést. Tanításon azt értem, amikor a kutya megtanul egy feladatot, a láb mellett sétálástól a villany lekapcsolásáig. Ezt valóban tisztán pozitív megerősítéssel (jutalomfalat, jutalomlabda, klikker satöbbi) lehet és érdemes végezni, hiszen a kutya maximális lelkesedése előfeltétele annak, hogy az egésznek legyen értelme. A nevelés az más kérdés. Nevelésen azt értem, hogy a kutya bizonyos minimális szabályokat betartson akkor, amikor nem mondom meg neki, hogy mit csináljon (mit csinálunk együtt), illetve nem olyan kötött a feladat, mint pl. trükkök tanulásakor. Ha szabadon rohanhat az erdőben, bizonyos határok között tulajdonképpen azt csinál, amit akar. A neveléssel ezeket a határokat szeretném felállítani. Meggyőződésem, hogy van az ahelyzet, amikor ebben a folyamatban fizikailag be kell avatkoznunk. Lehet egy oldalba csípés, egy jelzésértékű orrkoppintás, de akár a nyakörv megragadásával a mozgásban korlátozás is (nem fojtogatás, csak egyszerűen nem engedem elmenni, amíg le nem nyugszik!). Logikailag nyilvánvaló, hogy azt, hogy valamit „nem szabad”, nem tudom megtanítani úgy, hogy annak a tevékenységnek az (emberi logika szerinti) ellenkezőjét pozitívan jutalmazom. A kutya fejében egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy összeáll a kép, miszerint a kerítés leszakításának az ellentettje (pozitív előjelű „párja”) az, hogy odajön hozzám) ráadásul egy okos kutyánál lehet ez provokáció is („a múltkor üldöztem a macskát, lehívtak róla, és amikor odamentem, kaptam jutalmat. Most is elindulok, mintha meg akarnám hajtani, valamelyik jutalom csak összejön...”). Meggyőződésem, hogy egy okos kutya ezt összerakja a fejében, ahogy meg is történt egy konkrét esetben az egyik ismerősöm beszámolója szerint. Ezt hívhatjuk manipulációnak, és egy jó fejű kutya igencsak képes irányítani a gazdáját, vagyis kiprovokálni a neki jót, jelen esetben a jutalmat. Ha viszont egyszerűen tudja, hogy mit jelent a „nem”, semmiféle lelki törést nem fog neki okozni ilyen esetben a letiltás,viszont nem tudja tévesen összekötni egy pozitív ingerrel ezt a negatív viselkedést.

 

Mindenesetre az egész közös életünkben arra megy ki a játék, hogy értsük egymást, egymásra tudjunk hangolódni, ehhez kerestünk és keresünk folyamatosan kapaszkodókat. És kezdünk összezavarodni a módszerek és vélemények sodrásában.

 

Néha – rövidtávon legalábbis – lehet, hogy célravezetőbb egy szimpatikus módszer mellett lándzsát törni, és elindulni azon az úton, mint állni napestig, és azon töprengeni, hogy merre is menjünk – miközben haszontalanul telt az idő. Olyasmi ez, mint a sebész esete: gyanús volt, fölvágtuk, mostmár vegyük ki.

A dolgot nehezíti, hogy kíváncsiak vagyunk. Nem elégszünk meg annyival, hogy jön valaki, előadja a tudományát, a módszerét. Szeretnénk érteni, hogy mi a mondandójának a háttere, mik a gyenge pontjai. A különböző módszerek eredményességét nehéz vitatni, hiszen az egy kézzelfogható, bizonyítható adat. A kérdés az, hogy (1) valóban azért működik egy adott módszer, amire építik, és (2) lehet-e más módszer, vagy más módszernek egy-egy része, ami az adott kutyánál jobban működik, mint ez?

 

Azok a módszerek, amelyek említenek bármiféle elméleti, tudományos hátteret (és amelyekkel mi találkoztunk), a falka-elméletre építenek. Említhetjük Jan Fennellt, Cesar Milant, vagy a magyarok közül Korom Gábort (Tükör Módszer). A falka-elmélet kutatását a negyvenes években kezdték, és a farkasfalkák megfigyelése a mai napig tart. Éppen mostanában fejezte be egy 13 éves megfigyelés-sorozatát David Mech, érdekes eredményekkel gazdagítva a tudományos és a kíváncsi laikus közvéleményt. Ennek az egyik eredménye, hogy egyre többet tudunk a vadon élő farkasok életéről, a falka-elméletet kutyákra alkalmazók szerint pedig a kutyákkal való kapcsolatunkról is. A vadon élő farkasoknál megfigyelhető az alfa hím, aki a falka vezetője, a többi hím pedig valóban viszonylag stabil lineáris hierarchia szerinti szerepben él a falkában. Az újabb kutatások ugyanakkor annyiban már árnyalták a képet, hogy a nőstények bizonyos mértékben függetlenek ettől a szereposztástól, és a pozíciójuk napról napra változik (Ian Dunbar Ph.D: Why Can't a Dog Be More Like a Dog?). Logikusnak tűnő kétely a falka-elmélet kutyára vonatkoztatásával kapcsolatban, hogy a vadon élő farkasfalkák mozgását, viselkedését, szociális rendszerét milyen alapon próbáljuk ráhúzni egy több ezer éve háziasított, erősen szelektált, tenyésztéssel igencsak differenciált fajra, a kutyára.

A kételyt az a tény ébresztheti bennünk, hogy (1) a kutya nem farkas, (2) a vadon élő farkas körülményei szinte semmiben nem hasonlítanak a háznál élő kutya életterére, (3) vadon élő kutyáknál (kóbor kutya falkák) teljesen más szociális rendszer áll be, mint a farkasoknál, és (4) bizonyos dolgokat fogságban élő farkasfalkánál figyeltek meg, ahol a dominancia érvényesítésénél sokkal inkább jellemző és gyakori volt az agresszió, mint eszköz, mint a vadon élő falkáknál.

Az ELTE Etológia tanszéke készített egy filmet Farkaslesen címmel, amelyben megpróbáltak farkaskölyköket felnevelni pár hetes kortól úgy, mintha kutyakölykök lennének. A kísérlet kudarcba fulladt, mert a farkaskölykök olyannyira máshogy viselkedtek pár hónapos korukban, hogy vissza kellett őket tenni a fajtársaik közé. Az emberi környezetbe még úgy sem tudtak beilleszkedni, hogy egyedül voltak, fajtársak nélkül, miközben ez kutyáknál több együtt felnövő vagy felnőtt korban összekerülő egyed esetén sem jelent különösebb problémát (extrém esetektől eltekintve). Ebben a filmben hangzik el egy mondat Csányi professzor úr szájából, miszerint a kutya nem falkaállat. Ehhez a mondathoz máig nem találtam meg a kulcsot, pedig nagyon felcsigázott. Egy David Mech-interjúban a kutató azzal zárta a beszélgetést, hogy szerinte azok a kutatók, akik a falka-elméletet egy az egyben kutyákra vetítik, nagyon könnyen tévútra juthatnak.

 

A fő probléma a tudatos kutyatartó számára ott van, hogy mint látszik, a tudományos háttér és a kiképzés gyakorlata néha ellenmond egymásnak, és minél többet olvas az ember, annál jobban összezavarodik. Mert a módszerek működnek, bizonyos viselkedésformák valóban egyeznek a farkasoknál és a kutyáknál, a kérdés nem is ez. A kutya-kutya kommunikációt némi időráfordítással hamar ki lehet ismerni, a dolog jól megfigyelhető. A probléma ott van, amikor ebben a rendszerben megjelenik a gazda, az ember. Az ember nem kutya, nem tud kutyaként kommunikálni. Nem tudom a hátamon fölállítani a szőrt, bár morogni tudok, ha kell. A kérdés az, és ezt talán sosem tudjuk meg, hogy a kutya miként látja az embert. Kutyának tekint, vagy tudja, hogy más vagyok (máshogy nézek ki, más a szagom stb.), de ettől még elismerhet vezetőnek? Az utóbbi kérdésre nyilvánvalóan igen a válasz, már csak a hogyant kell tisztázni. Az, hogy az ember legyen a vezető, nyilvánvalóan életbevágó. Az egyik kutyánk valamiért tart a robogóktól, akkor is, ha éppen nem berreg, csak le van támasztva. Soha nem ijesztették meg, csak valamiért az alakja gyanús neki. És valószínűleg még végtelen olyan helyzet adódhat, amikor csak én tudom eldönteni, hogy indokolt-e az ilyen viselkedés, vagy nem. Ezért vezet az erdőben a véreb, a városban pedig az ember.

 

Persze a különböző módszerek között néha egészen egyszerűen lehet választani, mert az egyedi metódusokat kidolgozó szakemberek teljesen érthető okokból részben gazdasági vállalkozásnak tekintik a tevékenységüket. Jan Fennell vagy éppen Monthy Roberts mesterkurzusa finoman szólva nem olcsó, és aki befektet, nyilván vissza szeretné termelni, így a rendszer jól működik, csak a lehetőségek behatárolják a gazdák mozgásterét. Egy „népszigetis” tanfolyam sem olcsó, miközben az indíttatás sok gazdában is megvan. És persze ha ár-érték arányról beszélünk, meggyőzhetőek lennének, de ez sok mindent nem változtat. Az viszont egyértelműen pozitív fejlődés Szombathelyen, hogy a két kutyaiskolában összesen több tucatnyi gazda próbál egyről a kettőre lépni a kedvencével.

 

Jó lenne, ha kinőnénk ezt a két iskolát.

Szerző: Pannon Puma  2010.09.20. 18:06 1 komment

Címkék: kutya tükör iskola nevelés fennel módszer cesar

A bejegyzés trackback címe:

https://bukosisak.blog.hu/api/trackback/id/tr422310484

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Pannon Puma 2010.09.20. 18:07:50

gondolatébresztőnek szánom...
süti beállítások módosítása