Az egész úgy indult, hogy nem megyünk, aztán közbejöttek dolgok, és mégis mentünk, bár nem tudtuk, hogy mire. A lényeg, hogy lecsót kellett főzni, és a zsűri értékelte, a színpadon CD-ről szólt BB King, minden megvolt, ami kell. A tűz is begyulladt, bár akkor a többi csapat már végzett a főzéssel, így mi csak ettünk, nyerni esélyünk sem volt, kihagytak. Sebaj, többek szerint finom volt a cukkinis-krumplis lecsó, és ez a fő.

A dolgok komolyabbra fordulása akkor következett, amikor a lecsónk kész lett. Megjelent ugyanis két 8-10 éves kislány egy akkora éthordóval, mint ők, hogy telemerhetnek-e egy edényt. Ekkor még higgadtan tudtam válaszolni, hogy majd ha mindenki evett, aki dolgozott egész délután az egyesületből, és marad, akkor igen. Aztán megjelentek kicsit később megint, materializálódni éreztem a bicskát a zsebemben. Aztán  Krisztát is megkérdezték, ugyanezt mondta, aztán megint engem, és ha mégegyszer felteszik a kérdést, nem tudom, mit mondtam volna.

Szociálisan rászorulók voltak, gondolom. A kedves szülő elküldte őket, mint anya a fiát a hadba, hogy szerezzen neki dicsőséget (lecsót). Előtte egy hasonló sztori, az egyik hölgy a gyerekkel kért zászlót, kapott. Miután tisztázták, hogy a kulcstartót némi adomány ellenében volna illendő elvinni, a gyerek elmenőben eltett egyet, mire a szülő ahelyett, hogy büszke rászorulóként rászólt volna, szépen elindult. Miután Judit felhívta a figyelmét az imént megbeszéltekre, ő kikérte magának, és közölte, hogy szociálisan rászoruló. Amúgy remélem, hogy a popcornárushoz mentek innen...

Érdemes ezekre az apró részletekre, sztorikra figyelni, és megörökíteni az utókornak.

Létrehoztunk egy olyan társadalmi rendszert ugyanis, amiben van egy falu. A faluban vannak a hátrányos, esetleg halmozottan hátrányos helyzetű családok (hogy miért azok, azt most ne firtassuk). Ezen családok gyerekei (szinte) ingyenes óvodai és iskolai ellátásban részesülnek (beleértve a napközit), a mindenféle szokásos juttatás mellé gyerekvédelmi támogatást és még ki tudja, hogy mi mindent kapnak. Félreértés ne essék, nem irigylésre méltó a helyzetük. De felvetődik több kérdés.

Az egyik, hogy hol van a régről ismert, a paraszti világban természetes "szegények büszkesége"? Hova tűnt értéknek lenni a gerincesség, a valamit valamiért, a nem tartom  markom, hanem beosztom, ami van?

A másik, hogy hogyan jutottunk el odáig, hogy felnőtt egy olyan generáció, amelynek bizonyos rétegeivel elhitették, elhitettük azt, hogy nekik ez jár. Mondjuk úgy, a semmiért, vagy mondjuk azért, mert sok a gyerek. A józan ész persze azt mondatja, hogy legyen mindenkinek annyi gyereke, amennyit el tud tartani, ruházni tud, etetni tud. Itt jön a jog az acélbetétes bakanccsal és a dobbermannal, hogy nem ám, mert gyereket anyagi okokból elvenni senkitől nem lehet. Nem lehet? AKkor mi lesz azzal a gyerekkel? Mit fog enni? Nem fog fázni? Nem ám, mert majd mi, a közösség eltartjuk. Abszurd helyzet. Ez nem kommuna. Ez egy társadalom, ahol vannak persze szerzett jogok. Ésszerű szerzett jog az, hogy nem dolgozom, talán nem is akarok, de eltartanak? És erre hivatkozva követelem, ami egyébként nem lehet az enyém? A felelősségvállalás persze nem állhat meg ott, hogy befizetem az adót. Nem áll meg, lásd lenn, kicsiben mit lehet. De hol a határ? hol az ésszerű határ, amin túl már más eszközöket kell bevetni az igazságosság és a közbéke érdekében?

Amikor Monok polgármestere kitalálta, hogy aki a faluban a közösségtől (nem a hivataltól, a közösségtől!) bármilyen juttatásban részesül, dolgozon a közösségért, a fél ország ledermedt. Az egyik csoport azt mondta, hé, itt egy karakán legény, ez igen, tökös a javából, miniszterelnöknek való. A másik fele, beleértve az aktuális minisztereket, vezetőket, kikérte magának, hogy ezt nem lehet, ez alkotmányellenes, törvényellenes satöbbi. Persze rossz lehet beismerni, hogy egy addig sose hallott falu polgármestere jobban szikrázik, mint a minisztériumi apparátus együttvéve, de talán politikailag sem lett volna haszontalan. A versenyszférában ilyenkor vagy megveszik cégestül, vagy máshogy, hogy nekik dolgozzon a srác... már ha valaki jobbat akar. De hát az állam mindig jobban akar a köz érdekében, nemigaz?

Mert visszatérve az első példához, a "van egy falu" kezdetűhöz. Ha ingyen jár az óvoda, az iskola, akkor a szociálisan rászorult, egyébként egészséges, mondjuk így kevésbé divatos szóval, munkaképes szülő ugyebár odaviszi a gyereket - bolond lenne otthon etetni, ha ott kap -, és otthon ül, esetleg - jobb esetben - tesz-vesz, és várja a havi segélyt. Jól van ez így? Tényeg az kell a gyereknek, hogy azt lássa, az én apám, anyám itthon üldögél, esetleg valahol elüti az idejét (nyilván a többi otthon üldögélővel), és ez jó, mert majd én is frankón ezt csinálom? Igaz, hogy nincs autónk, de a szomszédban güriznek mint a marhák, és nekik sincs...

Annyira egyszerű a monoki polgármester felismerése - elvonatkoztatva akár a fenti gondolat egyértelmű pszichológiai hasznától -, miszerint ezek az emberek a közösség szempontjából szabad munkaerő-kapacitást jelentenek, és ráadásul ha úgy nézzük, "jönnek eggyel" a falunak, hogy nem is értem a ellenzőket, mi ésszerű indokuk lehet. New Deal, ha más nincs. Értem?

Visszakanyarodva, a két kislány nem tehet róla, hogy az apja, anyja odaküldte, bár olyan fokú természetességgel adták elő, hogy nyilván évek óta csinálják ezt.

Fűszerezésként odajött két hajléktalan, akik kértek kóstólót. Amikor mertem, megköszönték, amikor megették, megköszönték, amikor kifelé menet a biciklin odaértek, megint megköszönték, és őszinte volt, baráti volt, mosolygós, és cseppet sem számító. Éhesek voltak, és kész. Talán soha nem esett enél jobban azt mondanom, hogy egészségükre...

Az meg megint érdekes kérdés lehet, hogy az autót fenntartani nem tudó dolgozó marha, vagy az otthon henyélő, a közösség javaiból fogyasztó az igazi szociálisan rászoruló.

Vagy inkább az lenne a cél, hogy a "szociálisan rászoruló" elnevezést felváltsuk a "szociálisan támogatásra érdemessel"? Szerintem ...