Annyiszor el kellett már mondanom, hogy miért vagyok vegetáriánus, hogy arra gondoltam, leírom. Hogy pontos legyek: ovo-lakto vegetáriánus vagyok, ez azt jelenti, hogy tojást és tejterméket eszem. Ez egy fokozat, a skála vége a vegán, aki kizárólag növényi táplálékot eszik (nem, nem legel, hanem finom ételeket főz, csak nem állati eredetű alapanyagokból).

Egy dolgot érdemes az elején tisztázni: nem, az embernek nincs szüksége húsra. Milliók, ha nem tízmilliók élnek hús nélkül, van, aki vallási okokból (buddhisták egy része, Krisna-tudatúak, stb.), van, aki egészségügyi okok miatt, de az ok tulajdonképpen lényegtelen, a tény az tény.

És még egy fontos dolog: ha szeretnél vegetáriánus lenni (bármilyen múló vagy igazi okból), de kívánod a kolbászt, edd meg. Inkább legyél egészséges lelkű kolbászevő, mint olyan vegetáriánus, aki kíván valamit, és erőszakot tesz magán, hogy ne egye meg. Ez nem jó, ez megbetegít. Lehet, hogy egyszer beérik a gyümölcs, és el tudsz menni mellette mindenféle szívfájdalom nélkül: ekkor érkeztél meg a megvalósításhoz. Egyszer Somogyvámoson, a Krisna-völgyi búcsún vártunk a templom előtt, hogy bemehessünk (irdatlan tömeg volt), és az ajtóban álló krisnástól megkérdezte egy ismerőse, aki látogatóként érkezett, hogy ilyen melegben nem kívánja-e a jó hideg sört. Erre azt válaszolta, hogy dehogynem. Ez egy felemás felállás, nem tartom éppen ideálisnak. Mielőtt a Buddha meghalt, megkérdezték tőle a szerzetesek, hogy ha ő már nem lesz, ki vezeti őket, mire azt válaszolta: a szabályok vezessenek benneteket! De ha önmagában a szabály tartja meg a kereteket, akkor bizonytalanná válhat a helyzet, és folyamatosan a szabályra kell koncentrálni ahelyett, hogy ez egy belső, mély döntés lenne. Bárki bármit ehet körülöttem, amit esetleg harminc évig én is ettem, és akkor szerettem, jól esett, nekem semmi problémát nem okoz. Ez nem azért van, mert ez a szabály, és mert a fejemre koppint valaki (vagy a pokolba jutok, ha megeszem), hanem egyszerűen így van, és kész. Hogy ez döntés, genetika vagy alkati kérdés, sosem fogjuk megtudni. Egy olyan társadalomban persze, ahol a gyerek belenő ebbe, ez még kevésbé kérdés.

Ezek után térjünk rá az örök kérdére: miért vagyok vegetáriánus?

A legprofánabb válasz: mert így döntöttem. Szívem szerint ezt mondanám, amikor tudom (hallom a kérdés hangsúlyából például), hogy ez a beszélgetés teljesen értelmetlen lesz, de mivel tiszteletlennek érezném a másik emberrel szemben, általában továbbmegyek.

Erkölcsi alapon

A Buddha arra intett, hogy tartózkodjunk az élet elvételétől. Azok a vallások, amelyeknek a követői vegetáriánusok, az élet tiszteletére alapozzák ezt a tézist. De azt is tudjuk, hogy egyrészt élő szervezet csak élő anyaggal táplálhatja magát, az állatok legalábbis mindenképpen, másrészt az is igaz, és ebből is következik, hogy nem élhetünk pusztítás nélkül. Már csak azért sem, mert minden lépésünkkel, minden autóval megtett méterrel és minden lélegzetvétellel millió lényt pusztítunk el – ez elkerülhetetlen. Ha már szenvedést okozunk, akkor egy kérdés maradt: tudjuk-e befolyásolni ennek a mértékét, és ha igen, akarjuk-e.

Húsevők (mindenevők) gyakran visszakérdeznek, hogy a növénynek nem fáj-e. Erre egyrészt válasz, hogy a vallásos iratokban a növények fogyasztása – még akkor is, ha ezzel az életét elvesszük – kevésbé okoz szenvedést. De ha a modern, tudományos ismereteinket vesszük elő, jelenlegi tudásunk szerint a növények nem éreznek fájdalmat abban az értelemben, ahogy az állatok, de különösen a fejlett idegrendszerű gerincesek. A fejlett idegrendszerű gerincesek, például a disznó, ugyanúgy éreznek fájdalmat, és ugyanúgy féltik az életüket, mint mi. Ezt mindenki tudja, aki már volt disznóvágáson.

Azt hiszem, ezzel abban az összefüggésben senki nem vitatkozik, hogy ha levágom egy fa ágát (ügyelve a biológiai ciklusára), azzal nem okozok fájdalmat (metszés közben ezért sem szoktunk ezen morfondírozni), de ha egy állatnak levágom az egyik lábát, azzal igen sok szenvedést okozok. Ez nyilvánvalónak tűnik.

A kérdés az, hogy ha ez így van (és minden ismeretünk arra mutat, hogy igen), akkor akarom-e csökkenteni az általam okozott szenvedést. Hogy ennek a célja a jó (kevésbé rossz) karma létrehozása, a lelkiismeretem megnyugtatása, vagy bármi más, az mindegy. Nem kell hinni a karmában, az újjászületésben, nem kell hinni semmiben ahhoz, hogy ez a törekvés értelmet nyerjen. Egyszerűen csak meg kell állni egy pillanatra, belenézni a disznó szemébe, és feltenni neki és magamnak a kérdést: valóban meg kell őt ölnöm, és meg kell ennem ahhoz, hogy fenntartsam az életemet? Ha azt gondolom, hogy igen, akkor ezt tudom, vagy valaki ezt mondta, és én elhittem? Akkor ez igazság, vagy hit?

Mi itt, Európában minimális erőfeszítéssel megtehetjük, hogy vegetáriánus módon étkezünk. Nyugatabbra évekkel ezelőtt sem néztek furcsán arra, aki így döntött, megvan ennek a kultúrája. Itthon ebben is le vagyunk maradva, elég, ha a menüs helyek kínálatát megnézzük: 5 napból legalább négyszer, de inkább ötször hús. Persze van változás: idén nyáron nem egy helyen láttam a langallósok kínálatában vega változatot, ez örömteli.

Ezért aztán teljesen irreális az a sokszor előkerülő kérdés, hogy ha kidobnának egy lakatlan szigeten, akkor mit csinálnék. Praktikusan két dolgot tehetek: vagy ragaszkodom a döntésemhez, és nagy valószínűséggel éhen halok, vagy nem, és akkor ölnöm kell.

Ez egy olyan dilemma, amit nem lehet a mi európai élethelyzetünkben létezve elméleti síkon lejátszani, legalábbis nekem nem megy. Tehát a válasz: nem tudom. De ha minden jól megy, nem is kell megtudnom, ha pedig mégis, lehet, hogy nem ez lesz az én legnagyobb problémám, de talán másé sem.

A beszélgetéseket pedig ezzel szoktam lezárni: részemről mindenki azt eszik, amit akar. És remélem, hogy a másik is így gondolja.