Annyiszor el kellett már mondanom, hogy miért vagyok vegetáriánus, hogy arra gondoltam, leírom. Hogy pontos legyek: ovo-lakto vegetáriánus vagyok, ez azt jelenti, hogy tojást és tejterméket eszem. Ez egy fokozat, a skála vége a vegán, aki kizárólag növényi táplálékot eszik (nem, nem legel, hanem finom ételeket főz, csak nem állati eredetű alapanyagokból).

Egy dolgot érdemes az elején tisztázni: nem, az embernek nincs szüksége húsra. Milliók, ha nem tízmilliók élnek hús nélkül, van, aki vallási okokból (buddhisták egy része, Krisna-tudatúak, stb.), van, aki egészségügyi okok miatt, de az ok tulajdonképpen lényegtelen, a tény az tény.

És még egy fontos dolog: ha szeretnél vegetáriánus lenni (bármilyen múló vagy igazi okból), de kívánod a kolbászt, edd meg. Inkább legyél egészséges lelkű kolbászevő, mint olyan vegetáriánus, aki kíván valamit, és erőszakot tesz magán, hogy ne egye meg. Ez nem jó, ez megbetegít. Lehet, hogy egyszer beérik a gyümölcs, és el tudsz menni mellette mindenféle szívfájdalom nélkül: ekkor érkeztél meg a megvalósításhoz. Egyszer Somogyvámoson, a Krisna-völgyi búcsún vártunk a templom előtt, hogy bemehessünk (irdatlan tömeg volt), és az ajtóban álló krisnástól megkérdezte egy ismerőse, aki látogatóként érkezett, hogy ilyen melegben nem kívánja-e a jó hideg sört. Erre azt válaszolta, hogy dehogynem. Ez egy felemás felállás, nem tartom éppen ideálisnak. Mielőtt a Buddha meghalt, megkérdezték tőle a szerzetesek, hogy ha ő már nem lesz, ki vezeti őket, mire azt válaszolta: a szabályok vezessenek benneteket! De ha önmagában a szabály tartja meg a kereteket, akkor bizonytalanná válhat a helyzet, és folyamatosan a szabályra kell koncentrálni ahelyett, hogy ez egy belső, mély döntés lenne. Bárki bármit ehet körülöttem, amit esetleg harminc évig én is ettem, és akkor szerettem, jól esett, nekem semmi problémát nem okoz. Ez nem azért van, mert ez a szabály, és mert a fejemre koppint valaki (vagy a pokolba jutok, ha megeszem), hanem egyszerűen így van, és kész. Hogy ez döntés, genetika vagy alkati kérdés, sosem fogjuk megtudni. Egy olyan társadalomban persze, ahol a gyerek belenő ebbe, ez még kevésbé kérdés.

Ezek után térjünk rá az örök kérdére: miért vagyok vegetáriánus?

A legprofánabb válasz: mert így döntöttem. Szívem szerint ezt mondanám, amikor tudom (hallom a kérdés hangsúlyából például), hogy ez a beszélgetés teljesen értelmetlen lesz, de mivel tiszteletlennek érezném a másik emberrel szemben, általában továbbmegyek.

Erkölcsi alapon

A Buddha arra intett, hogy tartózkodjunk az élet elvételétől. Azok a vallások, amelyeknek a követői vegetáriánusok, az élet tiszteletére alapozzák ezt a tézist. De azt is tudjuk, hogy egyrészt élő szervezet csak élő anyaggal táplálhatja magát, az állatok legalábbis mindenképpen, másrészt az is igaz, és ebből is következik, hogy nem élhetünk pusztítás nélkül. Már csak azért sem, mert minden lépésünkkel, minden autóval megtett méterrel és minden lélegzetvétellel millió lényt pusztítunk el – ez elkerülhetetlen. Ha már szenvedést okozunk, akkor egy kérdés maradt: tudjuk-e befolyásolni ennek a mértékét, és ha igen, akarjuk-e.

Húsevők (mindenevők) gyakran visszakérdeznek, hogy a növénynek nem fáj-e. Erre egyrészt válasz, hogy a vallásos iratokban a növények fogyasztása – még akkor is, ha ezzel az életét elvesszük – kevésbé okoz szenvedést. De ha a modern, tudományos ismereteinket vesszük elő, jelenlegi tudásunk szerint a növények nem éreznek fájdalmat abban az értelemben, ahogy az állatok, de különösen a fejlett idegrendszerű gerincesek. A fejlett idegrendszerű gerincesek, például a disznó, ugyanúgy éreznek fájdalmat, és ugyanúgy féltik az életüket, mint mi. Ezt mindenki tudja, aki már volt disznóvágáson.

Azt hiszem, ezzel abban az összefüggésben senki nem vitatkozik, hogy ha levágom egy fa ágát (ügyelve a biológiai ciklusára), azzal nem okozok fájdalmat (metszés közben ezért sem szoktunk ezen morfondírozni), de ha egy állatnak levágom az egyik lábát, azzal igen sok szenvedést okozok. Ez nyilvánvalónak tűnik.

A kérdés az, hogy ha ez így van (és minden ismeretünk arra mutat, hogy igen), akkor akarom-e csökkenteni az általam okozott szenvedést. Hogy ennek a célja a jó (kevésbé rossz) karma létrehozása, a lelkiismeretem megnyugtatása, vagy bármi más, az mindegy. Nem kell hinni a karmában, az újjászületésben, nem kell hinni semmiben ahhoz, hogy ez a törekvés értelmet nyerjen. Egyszerűen csak meg kell állni egy pillanatra, belenézni a disznó szemébe, és feltenni neki és magamnak a kérdést: valóban meg kell őt ölnöm, és meg kell ennem ahhoz, hogy fenntartsam az életemet? Ha azt gondolom, hogy igen, akkor ezt tudom, vagy valaki ezt mondta, és én elhittem? Akkor ez igazság, vagy hit?

Mi itt, Európában minimális erőfeszítéssel megtehetjük, hogy vegetáriánus módon étkezünk. Nyugatabbra évekkel ezelőtt sem néztek furcsán arra, aki így döntött, megvan ennek a kultúrája. Itthon ebben is le vagyunk maradva, elég, ha a menüs helyek kínálatát megnézzük: 5 napból legalább négyszer, de inkább ötször hús. Persze van változás: idén nyáron nem egy helyen láttam a langallósok kínálatában vega változatot, ez örömteli.

Ezért aztán teljesen irreális az a sokszor előkerülő kérdés, hogy ha kidobnának egy lakatlan szigeten, akkor mit csinálnék. Praktikusan két dolgot tehetek: vagy ragaszkodom a döntésemhez, és nagy valószínűséggel éhen halok, vagy nem, és akkor ölnöm kell.

Ez egy olyan dilemma, amit nem lehet a mi európai élethelyzetünkben létezve elméleti síkon lejátszani, legalábbis nekem nem megy. Tehát a válasz: nem tudom. De ha minden jól megy, nem is kell megtudnom, ha pedig mégis, lehet, hogy nem ez lesz az én legnagyobb problémám, de talán másé sem.

A beszélgetéseket pedig ezzel szoktam lezárni: részemről mindenki azt eszik, amit akar. És remélem, hogy a másik is így gondolja.

2011. november 14-én elfogadták az állatvédelmi törvény módosítását. Minden médiaszereplő a saját vérmérséklete, piaci szerepe szerint harangozta be, van, aki tárgyilagosan, van, aki a "szenzációkat" kiemelve. Az biztos, hogy az egyik legfontosabb változás, hogy az önkormányzat kivetheti az ebrendészeti hozzájárulást ("ebadót"). Ez a pont egy  kis magyarázatra szorul, hogy mindenkinek világos legyen, mi is az ebrendészet pontosan. Több jogszabály (például az állatvédelmi törvény) kötelezettséget ír elő a gazdának, miszerint a kutyáját zárt helyen kell tartania (udvarban, lakásban), megkötve nem lehet folyamatosan tartani stb. Amikor ezek a kötelezettségek nem teljesülnek, a kutya közterületre kijut, az illetékes hatóságnak (alapesetben a jegyzőnek) gondoskodnia kell arról, hogy a kutya vagy visszakerüljön a gazdájához, vagy az erre felhatalmazott személy, szervezet biztonságba helyezze az állatot, amíg a gazda jelentkezik érte. Ez a személy a gyepmester (ebrendész). Nagyobb városokban "házon belül" megoldja ezt az önkormányzat, Szombathelyen pl. van főállású gyepmester, és a város gyepmesteri telepet tart fenn. Faluhelyen az a jellemző, hogy az önkormányzat szerződést köt egy vállalkozóval, aki ezt a tevékenységet jogosult végezni, fenntart egy telepet, hívásra kimegy a kutyáért, beszállítja a telepre, és a jogszabályban előírt ideig (vagy a gazda érkezéséig) gondoskodik róla. Az ebrendészeti hozzájárulás indokolt lehet, éppen úgy, ahogy az autókra kötött kötelező biztosítás - amiért jó esetben, ha nem szenvedünk és nem is okozunk balesetet, nem kapunk cserébe semmit - hiszen egy-egy ilyen kiszállás az önkormányzatnak komoly tízezrekbe kerül, a vállalkozónak ugyanis vannak költségei (speciális felszerelés, jármű, benzin, a telephely fenntartása, az állat orvosi vizsgálata, etetése, a gyepmester munkadíja, bérterhei stb.) Ezt a költséget az önkormányzat az - alkalmi vagy rendszeresen - felelőtlen gazda helyett fizeti meg a vállalkozónak. Probléma akkor lehet, ha a hozzájárulás beszedése ellenére sem változik az a helyzet, és a rendszeresen felügyelet nélkül közterületen kódorgó kutyák továbbra is kinn maradnak, veszélyeztetve elsősorban a saját, de más testi épségét is. A kutyatartók oldaláról nézve az évi legföljebb hatezer forint egyéni teherbírástól függően lehet sok és kevés is. A kevés pénzből élő felelős kutyatartók számára nagy teher lehet, ugyanakkor más megközelítésben 9-10 doboz cigaretta ára évente, ami így nézve nem sok. A hozzájárulás bevezetésekor - ha az önkormányzat él a lehetőséggel - biztosan lesznek olyanok, akik inkább kiteszik az állatot. Az állatvédő szervezetek évek óta tehetetlenek az ilyen esetekkel kapcsolatban, ha ehhez a most is jelentős létszámhoz még ez a plusz kitett létszám is hozzájön, nagy problémák lehetnek. Jákon néhány hete egy hét alatt öt kölyök került az utcára, legalábbis amiről tudunk. Minden esetben feljelentést teszünk a rendőrségen, és reméljük, hogy a felderítés egyre hatékonyabbá válik. Ebben a jegyzőknek is komoly szerepet kellene vállalniuk, de legtöbbször a passzív, olykor egyenesen ellenséges a hozzáállásuk.
Ha az önkormányzat kötelezővé teszi hozzájárulás fizetését, lesznek kivételek. Az első tervezetben az őshonos magyar fajták nem voltak benne, de tulajdonképpen érthető, hogy bekerült, hiszen hungarikumokról van szó. Másrészt az ilyen kutyákat tartókat pár évtizeddel ezelőtt is megillette a kedvezmény. A másik fontos csoport az ivartalanított kutyákat tartók. Jelenleg ez az állatvédők (és a felelős állattartók) egyetlen eszköze, amivel ha nem is látványosan, de el tudnánk indulni a normális, kezelhető kutyalétszám felé. Egyetlen más biztos megoldás nincs, ezt a több éves tapasztalat mondatja velünk. A törvény az ivartalanítás árát nem szabályozza, ez a beavatkozás nagyobb testű szuka kutyánál 15-20ezer forintba kerül. Ha az önkormányzat a maximális hozzájárulást szedi be, gyakorlatilag három év alatt "megtérül" a műtét ára. A harmadik nagyon fontos mentességet élvező csoport az állatvédő szervezetektől, menhelyről örökbefogadott kutyák. Ez talán ellensúlyozza valamennyire azt, hogy a hozzájárulás bevezetéskor biztosan még gyakrabban elő fog fordulni, hogy kitesznek állatokat. Ugyanakkor az állatvédők fő problémáját, hogy a nagytestű, idősebb kan kutyákat (ők a legveszélyeztetettebb csoport) gyakorlatilag lehetetlen örökbe adni, ez sem fogja megoldani.  Ennek ellenére nagyon fontos ez a kedvezmény, hiszen ráirányíthatja a kutyát tartani szándékozók figyelmét az elhagyott, de még jól kezelhető, szocializálható állatokra, akik ahelyett, hogy szaporítóktól, "kutyagyárakból" vesznek állatot, talán elgondolkodnak az örökbefogadás lehetőségén.
A végleges változat tartalmazza az összeírási kötelezettséget, ami az előzetes verziókból hiányzott. Ahhoz, hogy a jogszabály igazságos legyen (egyáltalán legyen értelme), ez feltétlenül szükséges. Jelenleg a fő probléma azokkal az állattartókkal van, akik még a kötelező veszettség elleni éves oltást sem adatják be a kutyájuknak. Ezek az állatok láthatatlanok, így persze hozzájárulást sem fognak fizetni utánuk. Az majd kiderül, hogy ez az összeírás mennyire lesz hatékony, hány olyan kutya kerül a hatóságok látókörébe, akik eddig rejtőzködtek.

Azt szokták mondani, hogy minden jogszabály annyit ér, amennyit betartanak belőle. Az állatvédelmi törvénnyel kapcsolatban eddig nem lehetünk túl büszkék. Biztosan lesznek jó páran, akik igazságtalannak érzik ezt a szabályozást. Aki még csak tervezi, hogy kutyát vesz magához, mindenképpen arra biztatnék, hogy állatvédő szervezettől fogadjon örökbe, nem feltétlenül a mentesség miatt, bár ez is szempont lehet, de különösen azért, mert ezzel hozzájárul egy égető probléma megoldásához.

Nagyjából tizennégy éve hagyta el a számat az a mondat, miszerint a magyar népdalok olyanok, mintha a kottára fröcsköltek volna pár pacát. Ma már egyértelműnek látszik, hogy ebben a mondatban, amit egyébként szolíd, nem túlzott mértékben meghülyült kamaszként fogalmaztam meg, benne van minden, amin változtatni kellett volna - és nem nekem, és talán ma is aktuális.
Óvodás koromból ilyen szempontból sok emlékem nincs, általános iskolából már annál inkább. Először is az, hogy ének szakos tanárunk talán egy sem volt.

Középiskolában persze kiderült, hogy ez nem feltétlenül lett volna gyógyír a bajra, mert magasabb szinten van elcseszve ez az egész történet. Ritecz Erika tanárnővel mindenesetre megtanultunk kottát olvasni, írni, ami nem, volt haszontalan, csak az érzelmi fejlődésben nem sokat használ, amire pedig általános iskolában a gyereknek igencsak nagy szüksége lenne. Aztán felsőben Nagy Józsi bácsi képe tűnik fel, aki két doboz Fecske és két konyak között megtartotta az órát. Ha százszor nem énekeltem el neki a Föl, föl, vitézek című dalt szöveggel és szolmizálva (ilyen szinten miért perverziója az oktatásnak a szolmizáció, máig nem értem...), akkor egyszer sem. Bemagoltunk egy-egy dalt, úgysem emlékezett rá, mi volt előző órán.
Pedig nem voltam talán antitálentum, mint ahogy sokan mások sem. A lengyeltóti Tavasz Kórusban énekeltem pár évvel később, sőt, úgy emlékszem, még egyetemista koromban is visszatértem ide egyszer. Ennek persze a népzenéhez sok köze nem volt.
Középiskolás a kilencvenes évek második felében voltam, akkoriban már komolyabban vették, hogy szakos tanár tartsa az órát. Hogy a tantervet és a
tananyagot ki és milyen elvek alapján határozta meg, nem tudom, de hogy élő gyerek közelében nemigen volt, és Kallós Zoltánról, Halmos Béláról sose hallott, az  valószínűsíthető. Persze a tanári szabadságba talán belefért volna, hogy élővé tegye az órát, az anyagot, ahogy a zene is él (jó esetben).

Csabai Lászlóné tanárnő két (vagy csak egy) évig bírta velünk, nem sikerült élményszerűre ez az idő. Aztán tanárváltás, semmi változás. Énekeltük együtt vagy nem énekeltük feleléskor egyedül a "népdalt". Isteni volt.
És akkor jött a bumm. Akkoriban a Kutyaütők zenekarral nyomtuk a rockot, mellettünk a Rovarláda zenekar. Farkas Dávid barátomtól kaptam egy Zurgó kazettát (igen, akkor még kazettán volt a zene). Olyan sodrása talán egyetlen más zenének nincs, mint a moldvai csángómagyarokénak. Lenyűgözött, rongyosra hallgattam. És itt vált nyilvánvalóvá, hogy amit ének-zene órákon eddig hosszú évek alatt az iskolában műveltünk, mekkora kudarca volt a rendszernek. Bartók, Kodály, Pesovár Ernő, táncház-mozgalom? Ezek az emberek, mozgalmak az élő népzenét tapasztalták meg, és próbálták átmenteni. Erre nekünk odarakja az iskola a kottát. A népzene nem kotta. Persze le lehet írni úgy ahogy, de tessenek már megpróbálni lekottázni Majorosi Mariann vagy Zerkula János dallamait. Nem fog menni. Ahogy az sem fog menni, hogy kottából bárki megszeresse ezt a zenét. Soha egyetlen hangot nem mutatott senki belőle, és ez a nagybetűs CSŐD. Olyan ez, mintha egy festmény helyett a festő vagy más által készített grafitceruzás skiccet mutogatnánk a gyereknek, és még azt is hazudnánk neki, hogy ezzel most neki be kell fogadnia, mert ez a miénk. Egy túrót az a miénk. Hatos betűmérettel a népdal kottája alatt, hogy Kalotaszeg? Eszik azt, vagy isszák? Megmutatjuk képen a brácsát meg a Palatkai Bandát? Vagy még azt sem...
Persze dönthet úgy bárki, hogy neki ez nem kell. Nem ebbe születünk bele, legtöbben nem ebbe nevelődünk. Manapság Kiscsillagra meg goa-partira járunk nagy tömegben.
Nem szeretem a túlzott magyarkodást, el lehet lesni Csík Jani bácsitól, hogyan kell szerényen profinak, elhivatottnak lenni, de aki egyszer megérti ezeknek a dallamoknak az ízét, a tánc örömét, és persze legjobb esetben a kettőt együtt, nem tud szabadulni. Sokan vagyunk, akik erre rezonálunk. Lehet csodálni az ír géppuskalábat, tetszhet a flamenco, de valahogy mégis ez a miénk igazán. Egy próbát mindenkinek megérhet.

Hétrétország 2011. augusztus 14. (Vendégek napja - Felvidék)
15:00 Őriszentpéter, Játékszín
Szalóki Ági: Gingalló

Szalóki Ági - ének
Lamm Dávid - gitár
Kovács Zoltán - bőgő
Dés András - ütőhangszerek
Juhász Gábor - gitár
Szalai Péter - tabla

A szerző ismertetője a lemezről: http://www.szalokiagi.hu/download/Gingallo-ismerteto.pdf

Az Őrség olyan szeglete az országnak, amiből kevés van: enged elmerülni magában, mert nem akar több lenni, mint ami. Egy bő ezer fős város, Őriszentpéter, ami nem akar Kapolcs lenni, nem akar vásár lenni, nem akar a világ közepe lenni. A régi malomban megvan minden, ami kell, az udvaron egy lángosos csak, és ennyi bőven elég is. A Játékszín tökéletes délutáni koncerthelyszín, a forgalom zaja nem jut el odáig, a nyitott oldalakon keresztül a szellő hűsít, a tető véd a naptól.
A hangosítás, mint mindig, tökéletes. Nagyrendezvényeket megszégyenítően szól minden hangszer, az összhatás és a hangerő éppen optimális, a színpad előtt táncoló gyerekeknek és nekünk, a hátsó sorokban ülőknek is. A koncerten a nézőtér nagyjából kétharmadig telt meg, gyerekkoncerthez képest szép létszám. Az persze kicsit félrevezető, hogy a koncert a Gingalló gyereklemezre alapoz, mert ahogy Szalóki Ági is írja (lásd a fenti írását), ezek inkább családi lemezek. Gyerekeknek, felnőtteknek, családoknak. Olyanok ezek a dalok, mint a népmesék: egészen más jelentésréteget, hangulatot fog belőle a gyerek, mint a felnőtt. Másnak szól a szöveg, és másnak például Lamm Dávid gitárjátéka. A gyerekek láthatóan élvezik, lelkesen énekelik a dalokat, a közönség ifjabb csoportja láthatóan ismerte őket (mi nem, vagy amelyiket igen, azt más forrásból). Az olyan percekért a műértő felnőtt közönségnek is feltétlenül érdemes ott lennie, mint ami a Mici című dal közepén esett meg: Szalóki Ági lement a gyerekekhez körtáncot szervezni, mire a zenészek, látva, hogy most más irányt vesz a dolog, örömzenélésbe kezdtek, a nézőtéren maradt felnőttek vigasságára. A gyerekek persze körtánc, mozgás közben magukba szívják észrevétlen azt a zenei igényességet, ami a zenekar sajátja. Ha Szalóki Ági ilyen marad nekünk, amilyen most, ennyire természetes, lelkes és szerethető, ezek a gyerekek biztosan birtokolni fogják azt, amiből a zenekar munkássága gyökerezik: a magyar népzene és a költészet szeretetét.
 

Sanyi Bácsi 75 éves, szikár, stramm öreg. A romhalmazt, amiben eddig lakott, átláthatatlan kerítés veszi körül, de a putri, a lom, a szemét teteje már a kerítés fölé ért, így sejthető volt, hogy mi van azon belül.
Sanyi bácsi szerencsétlenségére most az ingatlanját, ahol az egy négyzetméterre jutó patkányok száma valószínűleg régiós szinten is a legmagasabb, egy felüljáró építése miatt ledózerolják. A környéken lakók bármelyike, meg aki valaha volt benn nála, első körben rávághatja, na, azért a putriért nem kár. Körülnézve az udvaron, egyetlen lakhatásra alkalmas épületet nem láttunk. Sanyi bácsi mégis fitt, 75 évesen jogosítványa van, dolgozik, kaszál, csencsel, ki tudja mit még.
Ennek ellenére azt kell mondanunk, hogy a szociális ellátórendszer csődje, a rendszerbe tolt milliók végtelen névértékűvé inflálódásának mintapéldája az, ami Sanyi bácsit körbevette. Hogy egyetlen szociális munkás látókörébe nem került, hogy egyetlen erre hivatott inztézmény nem lépett felé egy lépést sem, miközben lenne erre apparátus, ez szégyenteljes. Sanyi bácsi elfogadta a segítséget (van olyan öreg, aki nem). Az állatvédők persze nem tudják átvállalni az előbb említett állami feladatokat, legföljebb megteszik önkéntesen, magánemberként, ami energiájukból, idejükből telik. Leveszik Sanyi bácsi válláról a kutyák minimálisan szükséges ellátását, ha kell, kiszedik a lovat a trágyából, megitatják, megetetik, persze alkalomszerűen. A többire meglenne az a hálózat, amelyet az adóforintjaink sokaságából tartunk fenn. Hol vannak a szociális munkások, a mentálhigiénés szakemberek, a köré szervezett önkéntes segítők, akik terepi, valódi munkát végeznek? Hol vannak azok, akik tudva, hogy mi van a kerítésen belül, odamennek, hogy patkányt írtsanak - ha kell, közpénzből, hiszen ez mindenkinek az érdeke?
Éppen a napokban jöttünk össze páran, hogy az önkéntes munka mibenlétéről, a céljainkról beszélgessünk. Ketten voltunk a Kutyamenhely Alapítvány munkatársaként, a további hat résztvevő célként az emberek segítését említette, ki gyerekekkel, ki idősekkel szeretne foglalkozni. Ezeket az embereket kellene megszólítani, ezzel párhuzamosan persze a meglévő erőforrásokat a helyszínekre, a terepre, a sanyibácsikhoz koncentrálni. Az irodából, a hivatalból ritkán látszanak a problémák a maguk valójában. És persze hány olyan öreg lehet, még a városban, akik talán ennyire sem tudják magukat ellátni, segítségük pedig nincs... Sanyi bácsi büszke ember, nem fog bemenni semmiféle hivatalba, hogy egy-két markos legény segíthetne neki, ha volna ideje, és a munkája is ez volna. Azt sem tudja talán, hol van ilyen hivatal. De akinek ez a dolga, legyen füle hozzá. Nem olyan nagy ez a város, jártában-keltében hall az ember mindenfélét, hát járjon utána. Igen, ha kell, a szabadidejében, mert ez a hivatása.
Állatvédőként gyakran belebotlunk olyan élethelyzetekbe, ahol mi csak kis hatékonysággal tudunk segíteni. Ilyenkor legfeljebb jelezni tudunk, ha van kinek. Sanyi bácsinak egy hónapja el kellett volna hagynia az ingatlant, ráadásul volt hova mennie, az azért kapott összegből egy nem messze lévő ingatlant vásárolt. Ezzel alkalma nyílt arra, hogy átválogassa magának a sok kacatot, lomot, amit felhalmozott, de hetvenöt éves korára könnyen eljut az ember odáig, hogy minden fontos neki, ami körülötte van. Embereket fogadott, akik egy hétig pakolták neki az egyik helyről a másikra a fontosabb cuccokat, anyagért cserébe, de még így is maradt bőven a régi helyén. Száz méterre van tőle a vastelep, az udvar jó része oda való, de azt a mennyiséget egyedül felpakolni emberes feladat. Nem egyemberes. Persze ha mi nem vasárnap megyünk, a dózerolás előtti utolsó napon, és tudjuk, hogy ilyen problémái vannak, akár segíthettünk is volna. Nekünk erre nem volt így lehetőségünk. Úgy látszik, másnak sem.
Mi azért mentünk, hogy az állatokat elmenekítsük a másnapi, rendőrrel is kikényszeríthető dózerolás elől, mert az állatok nem tudnak biztonságba menekülni. Az, hogy a kutyák végig az utcán kóboroltak, már megszokott kép. A ló és a baromfi viszont sokkal kiszolgáltatottabb náluk, rajtuk akartunk segíteni. A csavar ott van a dologban, hogy Sanyi bácsinak nem volt hova rakni a lovat, ugyanis az új ingatlanán ló nem tartható. Ez tény. A kiérkező rendőröknek ezt próbáltuk elmagyarázni, valamint azt, hogy ha Sanyi bácsinak menni kell, a rendőrök elvezetik, rendben, de a lóval mit fognak csinálni? Próbáltunk közösen jogalapot találni arra, hogy bárhogyan is, de kihozzuk, és elvigyük biztonságos helyre, akár ideiglenesen is, amíg Sanyi bácsi helyet nem készít nekik. Meggyőződésem, hogy erre a látottak alapján lett volna jogalap, és megtehettük volna. A ló ugyanis egy beszakadt tetejű beállóban volt kikötve, Sanyi bácsi elmondása szerint hetek óta nem volt kinn, gyakorlatilag fizikai képtelenség lett volna naponta kivinni a lomtengeren keresztül. Széna nem volt előtte, víz nem volt előtte, megmozdulni nem tudott, mert be volt szorítva egy másfél méteres trágyakupac és egy fal közé, hetek óta gőzölődve az ammóniában, áztatva a patáját a trágyalében. Amikor az egyesület önkéntesei megitatták, több vödör vizet megivott egyhuzamban. Ez a helyzet egyértelműen kimeríti a Btk. állatkínzás jogállását, ez a bánásmód ugyanis - a mozgatás hiánya, a fertőzött környezet, a paták veszélyeztetése, és azon keresztül a fertőzések esélye, valamint az étel és a víz hiánya veszélyezteti az állat egészségét, akár tartós károsodást okozhat, de ugyanígy ütközik az állatvédelmi törvény előírásaival, mert a jó gazda gondossága nyomokban sem volt felfedezhető.
Ebben az esetben hangsúlyoznánk, hogy az állatkínzás miatti feljelentés leginkább ennek az áldatlan, jogszabályba ütköző állapotnak az azonnali megszüntetésére szolgált volna, vagyis a ló biztonságba helyezését szerettük volna a törvény erejével kikényszeríteni, akár a tulajdonjog változatlanul hagyása mellett, amennyiben Sanyi bácsi jogszerűen és megfelelő helyen a későbbiekben el tudja helyezni az állatot. Nem célunk Sanyi bácsi börtönbe küldése, hiszen ez sokkal inkább szociális probléma, aminek következménye a lom,a  patkány, az elhanyagolt környezet, a háziállatok nem megfelelő ellátása. Mi a következményen elborzadva azt nem értjük, hogy embereket hogyan hagyhatunk ilyen körülmények között élni.

Egy kis kitérő: ezt nem elsősorban önkénteseknek kell megoldani, leásni a probléma gyökeréig. Felháborító, hogy közpénzen fenntartott közintézmények önkéntesekkel végeztetnek munkát. Az önkéntes munka a civil szervezetek, egyházak sajátja, erkölcsi értelemben nincs joga például egy közművelődési intézménynek önkéntesekkel végeztetni azt, ami ott az intézmény jellegéből adódó feladat. Azért fizetünk adót, azért kapnak ebből ezek költségvetésként, hogy amennyi munka van, arra vegyenek föl embert, pénzért, fizetésért. A következő lépés az lesz, hogy kitesznek mindenkit a gyámhivatalból, és önkéntesek végzik a munkát? Ez nagyon rossz irány. Az önkénteseknek azokban a civil szervezetekben van a helye, akik az alap állami ellátáson felül nyújtanak valami pluszt, vagy az olyan területeken dolgoznak, amire az állami ellátórendszer hiányzik, például az állatvédelem területén.

A kiérkező járőrök nem kívánták megnézni a lovat, végül nem tudom, hogy az egyikük megtette-e. Nem vettek föl jegyzőkönyvet, legalábbis nem az állatvédők elmondása alapján. Ugyanakkor azt javasolták, hogy menjünk be a kapitányságra, és tegyünk feljelentést, ahonnan ez alapján kiküldenek még aznap egy technikust, aki rögzíti a - másnap fizikailag megsemmisülő! - helyszínt. Ezt megtettük, a rendőrség épülete előtti virágládákon töltött szűk egy óra várakozás után a két civil szervezet öt képviselőjéből egy személyt beengedtek a kapitányságra, aki a kulcsra zárt ajtó mögött, állva elmondhatta a tényállást. A beszélgetés kulcsmondata:

amíg él a ló, addig nincs állatkínzás.

Erre hivatkozva, valamint arra, hogy a beérkező járőr jelentése alapján fogják megtenni a lépéseket, nem vettek fel jegyzőkönyvet. Hogy ez mennyire jogszerű, ki fog derülni, mindenesetre a körülmények és a "bűnügyes kolléga" viselkedése miatt panasszal élünk a felettesénél. Így jegyzőkönyv annak a járőrnek az elmondása alapján fog készülni, aki tudomásunk szerint be sem ment a területre. Köszönjük a Magyar Köztársaság Rendőrségének a segítőkész, szakmailag magas színvonalú munkát, hozzáállást. Ebédidő volt, talán ez volt a probléma?
Adalék a történethez, hogy nem találtunk egyetlen olyan állatorvost sem, beleértve az ügyeletes állatorvost is, aki hajlandó lett volna kijönni a helyszínre, legalább szóbeli szakvéleménnyel alátámasztani az állításainkat a ló állapotára vonatkozóan. Ez szintén nagyon szomorú, igazi magyar vonása a történetnek.

--------------------------------------------------------------------------

Frissítés 2011. szeptember 12.

A kérdésünkre a Rendőrségtől NEM kaptunk választ, miszerint jogszerű volt-e a feljelentés (jegyzőkönyv) felvételének megtagadása:

A Rendőrség kikerülte a választ, ugyanakkor a 1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról 171. és 172. paragrafusa egyértelműen kimondja, hogy jogszerűtlen volt az eljárás.

Kutyanevelésben nem lehet elég okos az ember. Leginkább azért, mert több csatornán bombáznak minket, és a csábító ajánlatok közül néha tényleg nehéz választani. A „hagyományos” kiképzési módszerekkel kapcsolatban ma már talán mindenkinek ellenérzései vannak, legalábbis a társállatot tartók körében. Volt olyan esetünk, amikor épp csak kinyitottuk az autó ajtaját a kutyaiskolánál, amikor ezt hallottuk: „ráordítunk a kutyára, és lenyomjuk a földre”. Már indultunk is haza. A másik véglet, a manapság divatos „csak pozitív megerősítés” módszere. Persze érdemes különválasztani a tanítást és a nevelést. Tanításon azt értem, amikor a kutya megtanul egy feladatot, a láb mellett sétálástól a villany lekapcsolásáig. Ezt valóban tisztán pozitív megerősítéssel (jutalomfalat, jutalomlabda, klikker satöbbi) lehet és érdemes végezni, hiszen a kutya maximális lelkesedése előfeltétele annak, hogy az egésznek legyen értelme. A nevelés az más kérdés. Nevelésen azt értem, hogy a kutya bizonyos minimális szabályokat betartson akkor, amikor nem mondom meg neki, hogy mit csináljon (mit csinálunk együtt), illetve nem olyan kötött a feladat, mint pl. trükkök tanulásakor. Ha szabadon rohanhat az erdőben, bizonyos határok között tulajdonképpen azt csinál, amit akar. A neveléssel ezeket a határokat szeretném felállítani. Meggyőződésem, hogy van az ahelyzet, amikor ebben a folyamatban fizikailag be kell avatkoznunk. Lehet egy oldalba csípés, egy jelzésértékű orrkoppintás, de akár a nyakörv megragadásával a mozgásban korlátozás is (nem fojtogatás, csak egyszerűen nem engedem elmenni, amíg le nem nyugszik!). Logikailag nyilvánvaló, hogy azt, hogy valamit „nem szabad”, nem tudom megtanítani úgy, hogy annak a tevékenységnek az (emberi logika szerinti) ellenkezőjét pozitívan jutalmazom. A kutya fejében egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy összeáll a kép, miszerint a kerítés leszakításának az ellentettje (pozitív előjelű „párja”) az, hogy odajön hozzám) ráadásul egy okos kutyánál lehet ez provokáció is („a múltkor üldöztem a macskát, lehívtak róla, és amikor odamentem, kaptam jutalmat. Most is elindulok, mintha meg akarnám hajtani, valamelyik jutalom csak összejön...”). Meggyőződésem, hogy egy okos kutya ezt összerakja a fejében, ahogy meg is történt egy konkrét esetben az egyik ismerősöm beszámolója szerint. Ezt hívhatjuk manipulációnak, és egy jó fejű kutya igencsak képes irányítani a gazdáját, vagyis kiprovokálni a neki jót, jelen esetben a jutalmat. Ha viszont egyszerűen tudja, hogy mit jelent a „nem”, semmiféle lelki törést nem fog neki okozni ilyen esetben a letiltás,viszont nem tudja tévesen összekötni egy pozitív ingerrel ezt a negatív viselkedést.

Mindenesetre az egész közös életünkben arra megy ki a játék, hogy értsük egymást, egymásra tudjunk hangolódni, ehhez kerestünk és keresünk folyamatosan kapaszkodókat. És kezdünk összezavarodni a módszerek és vélemények sodrásában.

Néha – rövidtávon legalábbis – lehet, hogy célravezetőbb egy szimpatikus módszer mellett lándzsát törni, és elindulni azon az úton, mint állni napestig, és azon töprengeni, hogy merre is menjünk – miközben haszontalanul telt az idő. Olyasmi ez, mint a sebész esete: gyanús volt, fölvágtuk, mostmár vegyük ki.

A dolgot nehezíti, hogy kíváncsiak vagyunk. Nem elégszünk meg annyival, hogy jön valaki, előadja a tudományát, a módszerét. Szeretnénk érteni, hogy mi a mondandójának a háttere, mik a gyenge pontjai. A különböző módszerek eredményességét nehéz vitatni, hiszen az egy kézzelfogható, bizonyítható adat. A kérdés az, hogy (1) valóban azért működik egy adott módszer, amire építik, és (2) lehet-e más módszer, vagy más módszernek egy-egy része, ami az adott kutyánál jobban működik, mint ez?

Azok a módszerek, amelyek említenek bármiféle elméleti, tudományos hátteret (és amelyekkel mi találkoztunk), a falka-elméletre építenek. Említhetjük Jan Fennellt, Cesar Milant, vagy a magyarok közül Korom Gábort (Tükör Módszer). A falka-elmélet kutatását a negyvenes években kezdték, és a farkasfalkák megfigyelése a mai napig tart. Éppen mostanában fejezte be egy 13 éves megfigyelés-sorozatát David Mech, érdekes eredményekkel gazdagítva a tudományos és a kíváncsi laikus közvéleményt. Ennek az egyik eredménye, hogy egyre többet tudunk a vadon élő farkasok életéről, a falka-elméletet kutyákra alkalmazók szerint pedig a kutyákkal való kapcsolatunkról is. A vadon élő farkasoknál megfigyelhető az alfa hím, aki a falka vezetője, a többi hím pedig valóban viszonylag stabil lineáris hierarchia szerinti szerepben él a falkában. Az újabb kutatások ugyanakkor annyiban már árnyalták a képet, hogy a nőstények bizonyos mértékben függetlenek ettől a szereposztástól, és a pozíciójuk napról napra változik (Ian Dunbar Ph.D: Why Can't a Dog Be More Like a Dog?). Logikusnak tűnő kétely a falka-elmélet kutyára vonatkoztatásával kapcsolatban, hogy a vadon élő farkasfalkák mozgását, viselkedését, szociális rendszerét milyen alapon próbáljuk ráhúzni egy több ezer éve háziasított, erősen szelektált, tenyésztéssel igencsak differenciált fajra, a kutyára.

A kételyt az a tény ébresztheti bennünk, hogy (1) a kutya nem farkas, (2) a vadon élő farkas körülményei szinte semmiben nem hasonlítanak a háznál élő kutya életterére, (3) vadon élő kutyáknál (kóbor kutya falkák) teljesen más szociális rendszer áll be, mint a farkasoknál, és (4) bizonyos dolgokat fogságban élő farkasfalkánál figyeltek meg, ahol a dominancia érvényesítésénél sokkal inkább jellemző és gyakori volt az agresszió, mint eszköz, mint a vadon élő falkáknál.

Az ELTE Etológia tanszéke készített egy filmet Farkaslesen címmel, amelyben megpróbáltak farkaskölyköket felnevelni pár hetes kortól úgy, mintha kutyakölykök lennének. A kísérlet kudarcba fulladt, mert a farkaskölykök olyannyira máshogy viselkedtek pár hónapos korukban, hogy vissza kellett őket tenni a fajtársaik közé. Az emberi környezetbe még úgy sem tudtak beilleszkedni, hogy egyedül voltak, fajtársak nélkül, miközben ez kutyáknál több együtt felnövő vagy felnőtt korban összekerülő egyed esetén sem jelent különösebb problémát (extrém esetektől eltekintve). Ebben a filmben hangzik el egy mondat Csányi professzor úr szájából, miszerint a kutya nem falkaállat. Ehhez a mondathoz máig nem találtam meg a kulcsot, pedig nagyon felcsigázott. Egy David Mech-interjúban a kutató azzal zárta a beszélgetést, hogy szerinte azok a kutatók, akik a falka-elméletet egy az egyben kutyákra vetítik, nagyon könnyen tévútra juthatnak.

A fő probléma a tudatos kutyatartó számára ott van, hogy mint látszik, a tudományos háttér és a kiképzés gyakorlata néha ellenmond egymásnak, és minél többet olvas az ember, annál jobban összezavarodik. Mert a módszerek működnek, bizonyos viselkedésformák valóban egyeznek a farkasoknál és a kutyáknál, a kérdés nem is ez. A kutya-kutya kommunikációt némi időráfordítással hamar ki lehet ismerni, a dolog jól megfigyelhető. A probléma ott van, amikor ebben a rendszerben megjelenik a gazda, az ember. Az ember nem kutya, nem tud kutyaként kommunikálni. Nem tudom a hátamon fölállítani a szőrt, bár morogni tudok, ha kell. A kérdés az, és ezt talán sosem tudjuk meg, hogy a kutya miként látja az embert. Kutyának tekint, vagy tudja, hogy más vagyok (máshogy nézek ki, más a szagom stb.), de ettől még elismerhet vezetőnek? Az utóbbi kérdésre nyilvánvalóan igen a válasz, már csak a hogyant kell tisztázni. Az, hogy az ember legyen a vezető, nyilvánvalóan életbevágó. Az egyik kutyánk valamiért tart a robogóktól, akkor is, ha éppen nem berreg, csak le van támasztva. Soha nem ijesztették meg, csak valamiért az alakja gyanús neki. És valószínűleg még végtelen olyan helyzet adódhat, amikor csak én tudom eldönteni, hogy indokolt-e az ilyen viselkedés, vagy nem. Ezért vezet az erdőben a véreb, a városban pedig az ember.

Persze a különböző módszerek között néha egészen egyszerűen lehet választani, mert az egyedi metódusokat kidolgozó szakemberek teljesen érthető okokból részben gazdasági vállalkozásnak tekintik a tevékenységüket. Jan Fennell vagy éppen Monthy Roberts mesterkurzusa finoman szólva nem olcsó, és aki befektet, nyilván vissza szeretné termelni, így a rendszer jól működik, csak a lehetőségek behatárolják a gazdák mozgásterét. Egy „népszigetis” tanfolyam sem olcsó, miközben az indíttatás sok gazdában is megvan. És persze ha ár-érték arányról beszélünk, meggyőzhetőek lennének, de ez sok mindent nem változtat. Az viszont egyértelműen pozitív fejlődés Szombathelyen, hogy a két kutyaiskolában összesen több tucatnyi gazda próbál egyről a kettőre lépni a kedvencével.

Jó lenne, ha kinőnénk ezt a két iskolát.

Balogunyom Község Önkormányzata most bukott évi kétszázezret. Nem olyan sok, de mégis. Mi hülyék, kifizettük volna, persze nem egyben, hanem szépen sorban, alkalmanként. Arra gondoltunk ugyanis, hogy egyrészt nekünk szükségünk van egy-egy órára a tornateremre, mert bizonyos tevékenységet végeznénk ott. Semmi erkölcsi fertő, semmi destruktív, semmi népromboló, mondjuk, hogy sport. Aztán arra gondoltunk, hogy egy olyan községben, ahol be kellett zárni az iskolát, az épület nagyrészt kihasználatlanul áll, tehát jobbára csak viszi a pénzt (temperálni kell), jól jöhet a helyi vezetésnek egy kis bevétel, toldozni-foltozni. Meg még az is megfordult a fejünkben, hogy annak az épületnek, a falunak sem mindegy, hogy él, vagy csak romlik. Akár ennél jóval nagyobb bizniszt is csinálhattak volna, mi voltunk az inspiráció. De a falu képviselői inkább tövig rágják a stafétabotot, mint hogy frissen, kreatívan belekapaszkodjanak az inspirációba.

Az egész ügy a pénzen csúszott el, mi máson. Óránkénti terembérnek ők hétezret gondoltak, hogy számlával, vagy anélkül, nem derült ki, idáig nem jutottunk a beszélgetésben. Hétezret, egy olyan teremért, ahol cserépkályha fűti a hatalmas légteret, már amikor, meg amúgy sem egy sportaréna, finoman szólva. Nekünk jó lett volna, a hideg ellen föl lehet öltözni, mozogni kell, heti kétszer kibírjuk, kukoricán térdelve is. Ez a rövidlátás, ez a sárbasüppedt gondolkodás bosszantó. A kérdés utólag az, hogy a meg nem kapott, mert nyilvánvalóan irreális, mi több, pofaszaggató hétezer a több, vagy egy reális, sőt, az önkormányzat szempontjából nagy eséllyel realizálható mondjuk ezerötszáz. Ezerötszáz volt ugyanis egy faluval arrébb a kétszer akkora tornaterem, számlával, fűtéssel, rugalmassággal. De legyen kétezer, kibírjuk. Nem áll arányban a szolgáltatással, de legyen. Így jön ki az évi kétszázezer, szűken számolva.

Ezért a pénzért nem kellett volna semmit tennie az önkormányzatnak, csak egy szinte kihasználatlan, amúgy állagában megromlott épületet, illetve egy részét alkalmanként helyieknek rendelkezésre bocsátani. Olyan helyzetben, ami alól persze ez a település nyilván kivétel, amikor az önkormányzatok jajszavától hangos a média, az intézmények fenntartásáért küzdenek, racionalitás, hogy minden ilyen, a kihasználtságot fokozó lehetőségbe belekapaszkodnak. Ugyanakkor üzenete is lenne: aki akar valamit helyben, vagy jöjjön a szomszédból akár, jöhet, várjuk, legyen ez is színfoltja a falunak, amit aztán lehet akár hirdetni is, vagy egyszerűen csak bevonni a kezdeményezőket a helyi életbe.

Valami olyan ez a helyzet, mint a nyuszika, a medve meg a porszívóé: rossz nekünk, de még arra is ráborítjuk az asztalt, aki adna valamit. Kis magyar valóság 2010-ben.

Újra és újra felröppennek a hírek kutyatámadásokról az országban. A legutóbbi esetnél két gyereket támadtak meg a család kutyái. A hab a tortán, hogy az egyik kereskedelmi média híradójában a hír végén hozzátették, hogy nem tudni, meg voltak-e kötve a kutyák.

Ebből a pár mondatból az egész magyar állattartási kultúra jól levezethető, és szükséges némi erőfeszítés ahhoz, hogy pozitív irányba mozduljunk erről a berozsdásodott holtpontról.

Az első kérdés persze az, hogy mit tudunk az esetről. Nyugodtan mondjuk ki: szinte semmit. Nem tudjuk, hogy milyen kutyák voltak, hogy mennyit foglalkoztak velük, hogy a fajta igényeinek megfelelően voltak-e terhelve, mozgatva, tanítva. Azt sem tudjuk, hogy a két gyerek mit keresett felügyelet nélkül olyan kutyák társaságában, amik ilyen tettre hajlandóak és képesek. Nem tudjuk, hogy mi történt a támadás előtti utolsó pillanatban, vagyis mi váltotta ki az állatokban ezt a reakciót. Ezen ismeretek nélkül a hír egyszerű bulvárhír marad, pénzgyártás. Nem erősíti egy csöppet sem a felelős állattartást, viszont megvezeti a képzetlen, tájékozatlan közvéleményt, és sematizálja a kutyatartásról való gondolkodást. Az ilyen hírek után látszólag indokolt azt mondani, hogy na ugye, mit keres a kutya szabadon az udvaron, amikor ott játszik a gyerek! Látszólag logikus a kérdés, mégsincs semmi értelme.

A felelősen tartott kutyának és a gyereknek egy kertes háznál ugyanis szükségszerűen azonos az élettere. A felelősen tartott kutya nem láncon tengődik, nem kennelben tölti az életét, viszont tanítják, fegyelmezik, és ha kell, felügyelik. Ugyanakkor a kutya persze kutya marad, jobb-rosszabb ösztönkezeléssel, adott esetben hatalmas erővel, finom érzékszervekkel, és jobb-rosszabb idegrendszerrel. A gazda (szülő) felelőssége legelőször is abban áll, hogy ismerje a kutyáját. Ennek első lépése a tudatos fajtaválasztás. Ha valaki rajong a rottweilerekért, tudomásul kell vennie, hogy az vele talán szelíd bárányként viselkedik, ám a fajtájából adódóan nem feltétlenül arra született, hogy a fülét ráncigálják, a szájában túrjanak könyékig. Másrészt az a harapás, ami egy labradornál esetleg jelzésértékű (inkább ráfogás), az az ilyen masszív fajtáknál véletlenül is lehet végzetes. Az ilyen fajtáknál túl komplex és kiszámíthatatlan ez a kérdés ahhoz, hogy felügyelet nélkül maximálisan bízni lehessen a kutyában. Ez persze csak az egyik fele a dolognak. Ha csak a történet végét nézzük, a kutya nyilván olyat tett, ami elfogadhatatlan. A felelősség már elvitatható tőle, hiszen a gazda nem tett meg mindent a gyerek biztonságáért, ugyanakkor a harmadik fél szerepét sem árt tisztázni. Ha a gyerek lepakolja az áruházban a polcot, mindent a szájába vesz, intelligensebb szülők ezt nem nézik tétlenül. Ha a múzeumban, modellvasút-kiállításon összetapogat mindent, akaratlanul is megrongálja a tárgyakat, a berendezést, a terepasztalt, értelmes szülő helyreteszi, és jobb esetben még el is magyarázza neki, hogy ezt miért nem szabad.

Amikor a gyerek üti, rúgja a kutyát, ugye természetes, hogy rászólok a gyerekre? Ha az édességpultba nem engedem beletúrni, nyilván azt sem hagyom, hogy húzza a kutya fülét. Arra meg végképp nem vetemedem, hogy otthagyjam a gyereket a kutyával, ha tudom, hogy a gyerek fizikailag molesztálja a kutyát. Ebben az esetben az talán nem jó kifejezés, hogy kárt tehet benne, mert ez valószínűleg fordítva sülne el... Ez a helyzet ugyanolyan tanulási szituáció, mint az, amikor megtanítom a gyereknek, hogy a ceruzával nem a Pistike szemét célozzuk, hanem a papírra próbálunk valami értelmeset alkotni. A homokozólapát nem arra való, hogy a kutya hátát verjük vele, esetleg a kutya pofájába szórjuk a homokot, bőven. Ilyen helyzetben egy béketűrőbb kutya talán elsomfordál, látja, hogy ebből játék nem lesz, de nem értékeli támadásnak sem a dolgot. A „bepöccenősebb” fajtáknál ez már nem életbiztosítás. Ráadásul hiába a passzív szülői felügyelet, egy kutya tempójával semmiféle fegyelmezés nem veheti föl a versenyt. Ha a szülő a folyamat egészébe nem avatkozik bele, figyelve az állatot, a gyereket az állattal való helyes bánásmódra tanítva, a támadás pillanatában már nagyon keveset tehet, különösen olyan kutyáknál, amelyek a szelekciós folyamat eredményeképp egyetlen végzetes harapással képesek bármire.

A kutya tartása, nevelése családi program, hiszen a kutya, mint társállat a család része. Azzal, hogy a gyereket is visszük a kutyaiskolába – még ha vezetőnek bizonyos kor alatt nem is feltétlenül alkalmas -, nem csak azt érjük el, hogy közös programban együtt vagyunk, és játékosan tanulunk, mindenki a magáét, hanem azt is, hogy az ilyen gyereknek nem feltétlenül a félelem vagy a passzivitás lesz az első reakciója, ha a baráti családnál arcon nyalja az ottani kedvenc. Kellő ismeretekkel felvértezve ő csak nyerhet.

A velünk élő állatokat megkülönböztetjük aszerint, hogy milyen minőségű kapcsolatot építünk velük, és mit várunk tőlük. A gazdaságilag hasznos háziállatokat lehet szeretni, lehet tisztelni, kell velük foglalkozni, és persze adott pillanatban használjuk őket. Az ilyen kapcsolat minősége évszázadok óta csiszolódik, hiszen a haszonállatot tartó gazda érdeke, hogy a tehén sok tejet adjon, a disznó jól egyen. A továbbiakban azt a kapcsolatot szeretném bemutatni, ami túlmegy a "kutya a küszöbig jöhet, és ne tovább" elven.

A környezetünkben vannak olyan fajok, elsősorban a kutya és a macska, akiknél ezek a szempontok többé-kevésbé értelmüket vesztik. Persze, a macska dolga, hogy egeret fogjon, de miért is tegye, ha kap enni? És ha nem teszi, mire való? A kutya dolga, hogy őrizze a házat. Kielégíti ez a kutya igényeit? A gazdának elég, ha a néha arra tévedő idegent jól megugatja a kutyája? Aztán persze van olyan helyzet, amikor a kutya, macska a lakásban lakik, ahol ilyen tevékenységet nincs alkalma végezni. Ha feltételezzük, hogy a gazdáinak oka volt magához venni őket, új funkciót kell keresnünk nekik, illetve új minőségű kapcsolatot feltételezhetünk. El lehetne intézni annyival, hogy a kutya, macska nem lakásba való. A tudatos állattartók - kiképzők és más szakemberek véleményére alapozva - személyes tapasztalatból tudják, hogy a kutyafajták egy jelentős részének két alapvető célja van: az egyik, hogy a gazda közelében legyen, a másik, hogy a gazda közelében, a gazdával együtt végezzen közös tevékenységet. Az előbbire jó példa, amikor este kifejezésre juttatja a kutya, hogy szeretne az udvarról a gazdához bejutni a házba, és tíz perc múlva a gazda lábára téve a fejét békésen alszik. A második az aktív élethez kötődik, a gazdával elmenni valahova, trükköket tanulni, bármit tevékenykedni, a lényeg, hogy a gazdával együtt.

Az ember közelében élő állatok közül azokat a fajokat, amelyek igénylik az együttélésnek ezt a minőségi fokát, nevezhetnénk társállatnak. A társállat nem "hobbiállat", mert nem egy tevékenység-típust jelent a velük való kapcsolat, hanem a mindennapok része, minden percben egymás életének részei vagyunk. Aki társként tekint egy másik élőlényre, nagy felelősséget vállal. Meg kell ismernie, meg kell tanulni a a nyelvét, meg kell tanulnia, hogy milyen igényei vannak, mit várhat tőle, és milyen viszonyt kell ahhoz kialakítani az adott egyeddel, hogy az együttélés, a társként elfogadás és a maga elfogadtatása a lehető legstresszmentesebb legyen mindkét fél számára. Ugyanakkor egy ilyen felelősségteljes választással a gazda kötelezi magát arra, hogy nem rekeszti ki a társállatot. Senkinek nem jut eszébe azon háborogni, hogy az autóba tankolni kell. Annak, hogy az autó elvisz oda, ahova szeretném, az az ára, hogy karbantartom, tankolok bele, figyelem a kijelzőket, és ha probléma van, megoldom, vagy segítséget kérek. Talán  furcsa példa, de a párhuzam adja magát. A dolog nehézsége, hogy egy élőlénynél, mondjuk egy kutyánál a probléma - leszámítva a testi tünetekkel járó betegségeket - a lelki működés zavarában nyilvánul meg. Ha nem adjuk meg egy társállatnak azt a lehetőséget, hogy tásként szegődjön hozzánk, és mi nem fogadjuk el társnak, előbb-utóbb súlyos károkat okozhatunk. Tipikus családi fajtacsoport a retrieverek. Egy labrador retriever nagyon sok közös tevékenységet igényel, a gazda szinte folyamatos jelenlétére szüksége van. Ez nyilván abból adódihat, hogy a fajta alakítása során ez is cél volt: együttműködő, a gazda társaságot maximálisan igénylő, a gazdára figyelő fajtát szerettek volna "létrehozni". Az ilyen kutyákkal együtt kell élni. Ez persze nem jeleni azt, hogy hátizsákban mindenhova magunkkal kell vinnünk, és azt sem jelenti, hogy a szomszéd nem tudja megetetni, ha úgy alakul. Azt jelenti, hogy amikor a gazda otthon van, akkor az ő pár méteres körzetében érzi jól magát. Ezt el kell fogadnunk, hiszen mi bólintottunk rá annak idején. Az autóval együtt kaptuk a benzintankot is... Az ilyen kutyáknak stresszforrás az, ha a gazda nem engedi a közelébe, ez akár a büntetés egyik formája is lehet, amennyiben jól körülhatárolt szabályokkal nem tudjuk neki megmagyarázni, hogy most az akcióra egy kicsit várnia kell.

Az, hogy a lakásba, a közelünkbe engedjük, természetesen nem jelenheti azt, hogy nincsenek jól körülhatárolt szabályok. A konyhában nem biztos, hogy helye van. A hálószobában úgyanígy. Persze dönthetünk úgy, hogy bárhova mehet, de a fenti sorok üzenete nem ez. Egy társállatnak elég az, hogy amikor a család aludni megy, ő az előszobában foglalja el a helyét. Elég neki, mert addig a közelünkben volt, és tulajdonképpen az előszoba is a "közelünk" része, ahol - amikor reggel fölkelünk - rögtön ismét velünk egy térben van, megint együtt vagyunk.

Kutya-baj?

A kutya az ember legjobb barátja, de szilveszterkor úgy tűnhet, hogy az ember a kutya legrosszabb ellensége. A petárdázásra a kutyával egész évben készülnünk kell, a jelszó:
ismerd a kutyádat!
Olyan mindennapi helyzetekben szerezhetünk irányadó tapasztalatot, mint a fúrás-vésés, mennydörgés, porszívózás, fűnyírás. Persze abból, hogy ezekben a helyzetekben a kutya hogyan viselkedik, nem vonhatunk le száz százalékos következtetést arra, hogy a petárdára, tűzijátékra hogyan reagál, de a kutya idegrendszerét kiismerhetjük.

Kutya-futtában?

Ilyen nem várt hatásokra nagyjából három típusú reakció képzelhető el: az egyik, hogy a kutya nyugodt marad, mintha nem venné tudomásul a dolgot, legföljebb „rendre utasítja” a zajongókat. Ebben az esetben bízhatnánk abban, hogy ez egész éjszaka így marad, de olvassuk el az első mondatot ismét, nem véletlen a megfogalmazás. Az ilyen kutyát nem feltétlenül abban kell megakadályozni, hogy elhagyja a helyét akármilyen okból, hanem meg kell védenünk az olyan petárdázóktól, akik a kutya testi épségét fenyegetik. Egy udvarban az ilyen kutya sincs biztonságban, kíváncsi lehet és megszagolhatja a bedobott tárgyat, vagy eltalálhatja a petárda, tűzijáték, és így sérülést szerezhet.
A másik reakció, hogy a kutya agresszívvé válik, támadni akar, és nincs az a kerítés, ami visszatarthatja, még ha az a mindennapokban jól is „működik”. Ne felejtsük el, hogy bár mások miatt szökik el, a jogi felelősséget az esetleges sérülésekért mi viseljük, az okozott anyagi károkat nekünk kell megtéríteni (beleértve a felmerülő állatorvosi költségeket).
A harmadik viselkedéstípus a rettegés. A kutya pánikol, és menedéket keres. Könnyen lehet, nagyon gyakran előfordul, hogy a fenyegetett kutya árkon-bokron menekülve hagyja hátra a veszélyt. Ilyenkor csak a szerencsében bízhatunk, hogy a kutyát megtaláljuk, esetleg befogja valaki, és erről tudomást is szerzünk.

Kennel vagy lakás a megoldás
 

A fenti váratlan helyzetek elkerülése érdekében azt javasoljuk, hogy az amúgy is lakásba járó kutyát feltétlenül engedjük be, ha otthon vagyunk vele, különösen indokolt, hiszen folyamatosan szemmel tarthatjuk, nyugtathatjuk. A városban, tömbházakban tartott kutyánál ez egyértelmű, az ő esetükben a séta lehet kritikus, mindenképpen hanyagoljuk a futtatót, minél kevesebbet legyünk lenne vele, és kizárólag pórázon vigyük a dolgát elvégezni!

Az olyan kutyáknál, akik nem járnak be a lakásba, de van kennel, a legjobb megoldás oda zárni őket. Ha a kennel az utcától elérhető távolságban van, be lehet dobni tárgyakat az utcáról, érdemes eltorlaszolni a rácsos részeket, ezzel egyrészt a kutya kevesebb ingernek van kitéve, másrészt a rosszindulatú petárdázóktól nagyobb eséllyel óvjuk meg. Az eltévedt, kiszámíthatatlan pályán cikázó rakétákról nem is beszélve. Mindkét esetre vonatkozik, hogy a kutyát rendszeresen meg kell figyelni, szemmel kell tartani. Szükség esetén kérjünk az állatorvostól nyugtatót, és aki figyel az állatra (ha otthon van, akkor a gazdája, ha nincs, akkor a feladattal megbízott szomszéd, ismerős), szükség esetén adagolja a gyógyszert. Érdemes tudni, hogy a kutyák meglehetősen változatosan reagálnak ugyanarra a gyógyszerre, az egyiknél hat, a másiknál akkor sem, ha az egész dobozzal beletömnénk. Érdemes ilyenkor szakembertől segítséget kérni, hátha van hatásosabb szer.

A legsebezhetőbb helyzetben mindenképpen a családi ház udvarán, vagy kiskertben egyedül hagyott kutyák vannak. Soha ne legyünk biztosak abban, hogy a kutyát ismerjük olyan jól, hogy biztosan tudjuk, egy bedobott petárda durranása után hogyan reagál (és az a jobbik eset, ha mellette robban!). De abban sem, hogy a kerítés hathatós védelem. Ha kennel nem áll rendelkezésre, akkor garázsba, fészerbe, egyéb zárt helyre zárjuk be, ahol – főleg, ha bevisszük a saját fekhelyét, játékait –, könnyebben átvészeli ezt az időszakot.
Ha minden óvintézkedés ellenére elveszne a kutya, a helyileg illetékes gyepmesternél, illetve az egyesületnél (kutamentok.hu, Fekete István Állatvédő Egyesület, Szombathely) érdeklődhetnek.

Az Állatvédelem ma Magyarországon - nyilvános fórum, 2009. október 14.

Résztvevők:

Vendégeink, akinek köszönjük az érdeklődést, valamint:

dr. Czerny Róbert, civil állatvédelmi ombudsman, a fórum előadója

dr. Takátsné dr. Tenki Mária, képviselő, a fórum háziasszonya

Schimmer Győző, a példaértékű celldömölki Ebrendészeti Telep vezetője

György István és György Gábor, a Szombathelyi Civil Kerekasztal Személy- és Vagyonvédelmi Szekciójának képviselői

 dr. Varjú Gábor állatorvos, a Szombathelyi Állatkórház vezetője

Kőszegfalviné Pajor Klára, a Szombathelyi Civil Kerekasztal vezetője

Neu Aladár, a Spartacus Horgászegyesület elnöke

A Fekete István Állatvédő Egyesület képviseletében:

Vértesi Andrea elnök

Pap Márta, a fórum fő szervezője

Bán Andrea

Csollányné Horváth Kriszta

Krappel Gábor

Trenyik Zsoltné Szekeres Eszter

Tölgyesi Judit

Kronekker Veronika

Németh Ildikó

Finta Bálint

Nagy Tímea

Dorgai Kármen

Trenyik Zsolt

Akiket vártunk, de nem vettek részt a fórumon, illetve az érdemi vitában:

dr. Ipkovich György, polgármester

dr. Szele Györgyi, az Igazgatási Osztály vezetője

Tóth Imre, a Vásárcsarnok vezetője (a Gyepmesteri Telep üzemeltetője)

több meghívott képviselő

2009. október 14-én a városháza nagytermében a Fekete István Állatvédő Egyesület fórumot tartott Állatvédelem ma Magyarországon címmel. A fórumra meghívást kapott az előadón és az egyesület tagjain kívül a (szakmai vagy a témában érdeklődő) nagyközönség, és különösen a város vezetése, hiszen a tervezett két nagy téma közül az egyik a helyi Gyepmesteri Telep sorsa lett volna, amelynek érdemi tárgyalásához érthető okokból meghívtuk a döntéshozók mellett a jelenlegi üzemeltetőt is. Részvételükkel sajnos nem tisztelték meg a fórumot, illetve néhányuk a közönségnek fenntartott rész leghátsó sorában helyet foglalva passzív szemlélőként figyelte rövid ideig az eseményeket. Pedig tanulságos volt a viszonylag hosszúra nyúlt tanácskozás. Az előadó több olyan jogi ellentmondásra, eljárásbeli hiányosságra, sutaságra felhívta a figyelmet, amelyet például egy jegyzőnek, mint szakhatóságnak illik tudnia, kötelessége figyelembe vennie. Tóth Imre, a Vásárcsarnok vezetője és Szele Györgyi, az Igazgatási Osztály vezetője annak ellenére passzív maradt, hogy egy korábbi, informális beszélgetésen - ahol jelen volt Németh Kálmán alpolgármester is - ezt a témát már boncolgattuk együtt, és a folytatásban is megállapodtunk. Ezen a délutánon sajnos nem hogy érdemi vitára nem került sor a gyepmesteri feladatokkal kapcsolatban, hanem egy odavetett mondatra nem méltatták az egyesület tagjait, illetve az előadót, akinek ez a téma a szakterülete - talán éppen ezért.

A fórum nagy része az illetékesek távolmaradása miatt általános állatvédelmi kérdésekről szólt, szóba kerültek konkrét jogesetek, konkrét szervezetek, a radikális és mérsékelt állatvédők közti ellentét, a halászható halakra vonatkozó előírások változtatásának a szükségessége, a bürokrácia gyakori tehetetlensége, tévedése az ilyen ügyekkel kapcsolatban. Az előadó többször felhívta a figyelmet a Büntető Törvénykönyv, a Polgári Törvénykönyv és a helyi szabályozások problémájára, illetve arra, hogy a civil szervezetek, különösen együttműködve, milyen szerepet vállalhatnak az esetleges szabálysértések, törvénysértések feltárásában, végigvitelében.

A majdnem öt órás fórum alatt meggyőződésünk szerint sok olyan információ elhangzott, amely hasznára válhatott volna egy megyei jogú város vezetésének, képviselőinek, hiszen akkor várhatjuk el a szélesebb körű szemléletváltást, ha egy - bármilyen korlátozottan, de - anyagi eszközökkel rendelkező város példát mutat, ahogyan példát mutat Pécs, Szeged, Kecskemét, vagy hogy kisebbeket is említsünk, például Tapolca, ahol ürülékgyűjtő szettekkel vannak az utcai hulladéktárolók felszerelve. A napirendben szerepelt több olyan pont, amely a város mindennapi életének a komfortosítására, összehangoltabbá tételére vonatkozott volna, de ezekről ilyen felállásban nem volt értelme beszélni, hiszen az egyesület tagjai például abban, hogy a futtató nem egy elkerített (vagy el sem kerített) füves placc, egyetértenek. Budapesten több kerületben is találtunk már olyan futtatót, amely egy komolyabb agility-pályával vetekszik, van vízcsap, közvilágítás, és természetesen bekerített - bár enélkül a fővárosban nyilvánvalóan nem képzelhető el ilyen objektum.

Pedig a gyepmesteri telepek kérdéskörében is lett volna mit átbeszélni, még ha a város valamilyen okból elzárkózik is a telep üzemeltetésének kiadásától. Nyilvánvalóan anyagi kérdésről is szó van, hiszen országos példákból is látszik, hogy ahol az önkormányzat nem áll az ügy mellé, és nem finanszírozza legalább a telep rezsiköltségeit (beleértve a bérköltséget, a közüzemi számlákat, illetve az elhullott állatok elszállításának díját), nem működik a modell. Ott azonban - és van erre jónéhány példa az országban, Szombathelynél adott esetben kisebb településeken is -, ahol ez a szemléletváltás megtörtént, működik a dolog. Süth Miklós egy a kecskeméti Gong Rádióban elhangzott beszélgetésben világított rá arra, hogy a "klasszikus", ma már EU-konformnak nem nevezhető szemlélet szerint az önkormányzat mindössze potenciális fertőzés- és egyéb veszélyforrást lát a kóborló illetve elhullott állatokban. Utóbbiak esetében ez nyilván indokolt. Egy elszökött vagy kirakott kutyáról a 21. században felelősen gondolkodó embernek már nem az kellene, hogy eszébe jusson, hogy az állat biztosan fertőzést terjeszt, vagy megtámad mindenkit, aki az útjába kerül. Ez olyan kényszerképzet, amit biztos, hogy statisztikák sem igazolnak. Az egyesület tucatnyi - valószínűleg kitett - kutyát fogott be erdőszélen, városban, faluban, és ezeknek az állatoknak - ha még időben, a lelki károsodást megelőzően a látókörünkbe kerültek - esze ágában nem volt támadni, sőt, egy jó szóért, egy jutalomfalatért általában örömmel ugranak az autóba, és pihenik ki a traumát.
Sokkal inkább arról van szó, hogy egy mai felelős gondolkodó észreveszi, hogy az az állat maga van veszélyben (mondjuk ki: veszélybe sodorta az, akit addig gazdájának hitt), hiszen egy négysávos út közepén, vagy egy lakott területen, ahol talán lapáttal, vasvillával akarják móresre tanítani a betolakodót, nehéz nem érteni, hogy milyen stressznek van kitéve. Az ilyen állatban az állatvédő, az állatbarát nem a veszélyforrást látja, hanem egy élőlényt, akit véd az "állatvédelmi törvény", amely büntetni rendeli a "rossz gazdát", vagy ha valóban kitették, állatkínzásért eljárás megindítását teszi lehetővé ellene. A menhelyek valóban zsúfoltak, de az állatot büntetni adott esetben altatással akkor, amikor a gazdája büntethető lenne, hiszen törvény mondja ki, logikátlan lépésnek tűnik.

Az este csattanója, hogy az egyesület tagjainak látókörébe került három kutya, akik közterületen, szabadon tartózkodtak. Hosszú próbálkozás után sem sikerült elérni a Gyepmesteri Telepet, pedig az egyesület több tagja befogta a kutyákat, tehát csak a kaput kellett volna kinyitniuk, ami - tekintve, hogy szolgálati lakás tartozik a telephez - talán nem lett volna nagy fáradtság. Sajnos a telefonjuk ki volt kapcsolva, így fél órás fejtörésbe, és valószínűleg komoly telefonszámlába került kideríteni, hogy a befogott állatokat az egyesület tagjai közül ideiglenesen be tudja-e valaki fogadni, esetleg az állatkórház - alapos vizsgálat és csipleolvasás után - el tudja-e helyezni reggelig, amikor is kezdődik a "hivatali idő", és az állatok gazdái, ha van még, kereshetik a kutyáikat.

Az útbaigazító táblával sem jelzett Gyepmesteri Telepen.

Az egész úgy indult, hogy nem megyünk, aztán közbejöttek dolgok, és mégis mentünk, bár nem tudtuk, hogy mire. A lényeg, hogy lecsót kellett főzni, és a zsűri értékelte, a színpadon CD-ről szólt BB King, minden megvolt, ami kell. A tűz is begyulladt, bár akkor a többi csapat már végzett a főzéssel, így mi csak ettünk, nyerni esélyünk sem volt, kihagytak. Sebaj, többek szerint finom volt a cukkinis-krumplis lecsó, és ez a fő.

A dolgok komolyabbra fordulása akkor következett, amikor a lecsónk kész lett. Megjelent ugyanis két 8-10 éves kislány egy akkora éthordóval, mint ők, hogy telemerhetnek-e egy edényt. Ekkor még higgadtan tudtam válaszolni, hogy majd ha mindenki evett, aki dolgozott egész délután az egyesületből, és marad, akkor igen. Aztán megjelentek kicsit később megint, materializálódni éreztem a bicskát a zsebemben. Aztán  Krisztát is megkérdezték, ugyanezt mondta, aztán megint engem, és ha mégegyszer felteszik a kérdést, nem tudom, mit mondtam volna.

Szociálisan rászorulók voltak, gondolom. A kedves szülő elküldte őket, mint anya a fiát a hadba, hogy szerezzen neki dicsőséget (lecsót). Előtte egy hasonló sztori, az egyik hölgy a gyerekkel kért zászlót, kapott. Miután tisztázták, hogy a kulcstartót némi adomány ellenében volna illendő elvinni, a gyerek elmenőben eltett egyet, mire a szülő ahelyett, hogy büszke rászorulóként rászólt volna, szépen elindult. Miután Judit felhívta a figyelmét az imént megbeszéltekre, ő kikérte magának, és közölte, hogy szociálisan rászoruló. Amúgy remélem, hogy a popcornárushoz mentek innen...

Érdemes ezekre az apró részletekre, sztorikra figyelni, és megörökíteni az utókornak.

Létrehoztunk egy olyan társadalmi rendszert ugyanis, amiben van egy falu. A faluban vannak a hátrányos, esetleg halmozottan hátrányos helyzetű családok (hogy miért azok, azt most ne firtassuk). Ezen családok gyerekei (szinte) ingyenes óvodai és iskolai ellátásban részesülnek (beleértve a napközit), a mindenféle szokásos juttatás mellé gyerekvédelmi támogatást és még ki tudja, hogy mi mindent kapnak. Félreértés ne essék, nem irigylésre méltó a helyzetük. De felvetődik több kérdés.

Az egyik, hogy hol van a régről ismert, a paraszti világban természetes "szegények büszkesége"? Hova tűnt értéknek lenni a gerincesség, a valamit valamiért, a nem tartom  markom, hanem beosztom, ami van?

A másik, hogy hogyan jutottunk el odáig, hogy felnőtt egy olyan generáció, amelynek bizonyos rétegeivel elhitették, elhitettük azt, hogy nekik ez jár. Mondjuk úgy, a semmiért, vagy mondjuk azért, mert sok a gyerek. A józan ész persze azt mondatja, hogy legyen mindenkinek annyi gyereke, amennyit el tud tartani, ruházni tud, etetni tud. Itt jön a jog az acélbetétes bakanccsal és a dobbermannal, hogy nem ám, mert gyereket anyagi okokból elvenni senkitől nem lehet. Nem lehet? AKkor mi lesz azzal a gyerekkel? Mit fog enni? Nem fog fázni? Nem ám, mert majd mi, a közösség eltartjuk. Abszurd helyzet. Ez nem kommuna. Ez egy társadalom, ahol vannak persze szerzett jogok. Ésszerű szerzett jog az, hogy nem dolgozom, talán nem is akarok, de eltartanak? És erre hivatkozva követelem, ami egyébként nem lehet az enyém? A felelősségvállalás persze nem állhat meg ott, hogy befizetem az adót. Nem áll meg, lásd lenn, kicsiben mit lehet. De hol a határ? hol az ésszerű határ, amin túl már más eszközöket kell bevetni az igazságosság és a közbéke érdekében?

Amikor Monok polgármestere kitalálta, hogy aki a faluban a közösségtől (nem a hivataltól, a közösségtől!) bármilyen juttatásban részesül, dolgozon a közösségért, a fél ország ledermedt. Az egyik csoport azt mondta, hé, itt egy karakán legény, ez igen, tökös a javából, miniszterelnöknek való. A másik fele, beleértve az aktuális minisztereket, vezetőket, kikérte magának, hogy ezt nem lehet, ez alkotmányellenes, törvényellenes satöbbi. Persze rossz lehet beismerni, hogy egy addig sose hallott falu polgármestere jobban szikrázik, mint a minisztériumi apparátus együttvéve, de talán politikailag sem lett volna haszontalan. A versenyszférában ilyenkor vagy megveszik cégestül, vagy máshogy, hogy nekik dolgozzon a srác... már ha valaki jobbat akar. De hát az állam mindig jobban akar a köz érdekében, nemigaz?

Mert visszatérve az első példához, a "van egy falu" kezdetűhöz. Ha ingyen jár az óvoda, az iskola, akkor a szociálisan rászorult, egyébként egészséges, mondjuk így kevésbé divatos szóval, munkaképes szülő ugyebár odaviszi a gyereket - bolond lenne otthon etetni, ha ott kap -, és otthon ül, esetleg - jobb esetben - tesz-vesz, és várja a havi segélyt. Jól van ez így? Tényeg az kell a gyereknek, hogy azt lássa, az én apám, anyám itthon üldögél, esetleg valahol elüti az idejét (nyilván a többi otthon üldögélővel), és ez jó, mert majd én is frankón ezt csinálom? Igaz, hogy nincs autónk, de a szomszédban güriznek mint a marhák, és nekik sincs...

Annyira egyszerű a monoki polgármester felismerése - elvonatkoztatva akár a fenti gondolat egyértelmű pszichológiai hasznától -, miszerint ezek az emberek a közösség szempontjából szabad munkaerő-kapacitást jelentenek, és ráadásul ha úgy nézzük, "jönnek eggyel" a falunak, hogy nem is értem a ellenzőket, mi ésszerű indokuk lehet. New Deal, ha más nincs. Értem?

Visszakanyarodva, a két kislány nem tehet róla, hogy az apja, anyja odaküldte, bár olyan fokú természetességgel adták elő, hogy nyilván évek óta csinálják ezt.

Fűszerezésként odajött két hajléktalan, akik kértek kóstólót. Amikor mertem, megköszönték, amikor megették, megköszönték, amikor kifelé menet a biciklin odaértek, megint megköszönték, és őszinte volt, baráti volt, mosolygós, és cseppet sem számító. Éhesek voltak, és kész. Talán soha nem esett enél jobban azt mondanom, hogy egészségükre...

Az meg megint érdekes kérdés lehet, hogy az autót fenntartani nem tudó dolgozó marha, vagy az otthon henyélő, a közösség javaiból fogyasztó az igazi szociálisan rászoruló.

Vagy inkább az lenne a cél, hogy a "szociálisan rászoruló" elnevezést felváltsuk a "szociálisan támogatásra érdemessel"? Szerintem ...

„A hajléktalanoknak gyűjts inkább, ne a kutyáknak”

Sokan azt gondolják, hogy az ember a teremtés csúcsa. Sok ember meg még azt is gondolja, hogy ezért az embernek több joga van. Több joga lopni, embertől, természettől, levegőtől, víztől, kifosztani a föld belsejét, kihasználni aztán eldobni mindent, ami a keze ügyébe kerül. Egy állat annyit vesz el, amennyire szüksége van. Kivéve talán a Panka, aki labrador, és ha elé tennék egy tizenöt kilós zsák tápot, addig enne, amíg ki nem pukkad. Ő már belekóstolt az emberi kizsákmányolásba, de nem hibáztathatom, hiszen mi tettük ilyenné. Mi hitettük el vele, hogy van bőven.

Sajnos vannak olyan állatok, akikkel egyszer elhitették, hogy van bőven, aztán bemutattak nekik egy jó nagyot. Olyanok is vannak, akiket ráadásul jó messzire vittek, és elfelejtették „hazavinni”. Őket találjuk meg olykor az erdőben, út szélén, zacskóban, dobozban. És jópáran úgy gondoljuk, hogy nekik igencsak joguk lenne reklamálni, bíróságra menni, és pert nyerni, ismert tettes ellen. És azon tűnődünk, hogy mit tett vajon egy állat - akit az ember tett azzá, ami -, amiért vele aztán ugyanaz az ember ezt teszi.

Az ember nem a teremtés csúcsa. Az ember sok mindenre képes, és ezzel a képességével az egész történelme során folyamatosan visszaél. Vannak olykor hullócsillagok, Spartacus, Dózsa György, GreenPeace, akik több-kevesebb sikerrel ébrenlétre pofozzák az arra képes fajtársakat, és csak drukkolni lehet nekik, hogy ez az általuk előidézett állapot minél tartósabb legyen, de a kóma hosszú távon általában erősebb. Le lehet vágni kezeket lopásért, börtönbe lehet csukni bárkit emberölésért, majd kiengedni, mert ott benn nem ölt meg senkit.

Van egy törvény, mert felismerték, hogy az állatok is érző lények. Nem kétezer, talán csak röpke húsz éve született, legalábbis itthon. Felismerték. Nocsak, a Föld mégsem lapos? Nem kell etológusnak lenni ahhoz, csak figyelni az állatra, hogy bárki könnyedén észrevegye: olykor örül, olykor fáj valamije, máskor fáradt, vagy éppen határtalanul boldog. Felismerték. Már-már emberfeletti teljesítmény a teremtés koronájától, a föld urától. Még csak pár ezer éve figyeljük a mellettünk élő, hasznot hajtó társat, és most végre felismerték.

A gyerek a szobában játszik még?

Életem egyik meghatározó élménye a 14-es villamoson, munkába menet történt. Kicsit kóma voltam még, másrészt fiatal csikó egyetemista, ma már bizonyára jobban kezelném a helyzetet, mint akkor: köpni-nyelni nem tudtam. Egy négyes ülésnél leültem, velem szemben egy hajléktalan. Nyilván nem ült oda senki... Én sem azért, mert Terézanya voltam, hanem mert így sikerült, csak így egyszerűen. Köszöntünk egymásnak, és ő elkezdte mondani. Értelmiségi, jólszituált embereket meghazudtolóan. Hogy ő lakatos volt a hajógyárban, és most keres egy hidat, és leugrik, reméli, hogy meghal. Hosszú sztori volt, hiteles, igaz sztori. Csak remélni tudom, hogy valamit tudtam neki mondani, de olyat bizonyára nem, amivel bármit kezdhetett volna. És azt is csak remélem, hogy valami olyan történt vele út közben, ami megakadályozta abban, hogy az elhatározását tettekre váltsa. Ma már nem ismerném meg, de mély nyomot hagyott bennem ez a beszélgetés. Minthogy a címben szereplő mondat egy hajléktalan szájából hangzott el, értem azt is. Nehéz is vele vitatkozni, hiszen tudjuk, hogy az őket támogató szervezetek talán nem a leghatékonyabbak, hogy sok hajléktalan inkább az utcán alszik, mint hogy a neki egyetlen vagyonát jelentő kis zsákját valaki lenyúlja a menedéken. Ugyanakkor van menedék. Van választása, hogy bemegy, fürdik, enni kap, és vigyáz a motyóra, vagy kinn alszik az utcán. Nyilván nem ilyen fekete-fehér, de - legalábbis látszólag - övé a választás szabadsága.

Nem így egy állatnál. Sok faj gyarkolatilag életképtelen az ember segítsége nélkül. Nincs választása, illetve csak egy, és ezt mindenki tudja, aki valaha fogadott be bármiylen állatot: minden ellenérzés, rossz tapasztalat és gyanakvás ellenére az emberhez csapódni, akiben benne lehet a biztonság. És ha bejön, akkor élete végéig hálás tud lenni. Ha valamiben hatalmunk van - legalábbis bizonyos területeken -, akkor erre kötelező használni.

Aki szánt, az boronál is. Aki megszelidít, az adjon biztonságot is, mert ez a világ rendje, azé a világé, amelyet a föld az összes élőlényével megérdemelne. Az ember a gőgjével, a fegyvereivel, a pénzzel, az olajával kilóg a sorból.

A nyaralás fontos, a nyaralás pihentető. Részben igaz ez. A Duna innen nézve túloldalán életemben összesen egy pár napot, ha eltöltöttem eddig, rövid látogatások egy-egy városban. Biciklizni jó, mert lapos, sétálni jó, mert homok mindenhol, és ha egy-két jó kocsmába, kolbászozóba is betévedünk, minden megvan, ami kell.

Kunbaracs nem a világ közepe. Az ötórásra tervezett út az utolsó húsz kilométer miatt hatórás lett, két megállással nem is kismiska. Kecskemét elég közel van ahhoz, hogy ezt a világvége-érzést feledje az éhes-szomjas utazó, talán félórányi közelségben az első böszmeáruház.

A tábor nem csak térben, időben is meglehetős messzeségből, a múlt bugyraiból kandikál, valahonnan a boldog hetvenes évekből mosolyog ránk. Szolgáltatás van, mert főznek (jelentem, mindent megettem!), vannak lovak, egy gokart is, az épületek pedig állnak. Tulajdonképpen a célnak - lecsupaszítva a körülményeket a sallangoktól, szubjektív tényezőktől - megfelel. Valahol a "minden mindegy" és a szőrszálhasogatás közé félútra helyezném a véleményemet, miszerint hat felnőtt embert elszállásolni egy szobában még az egyetemi kollégiumi élményeimen is túlmutat, van benne némi rizikó. Szerencsére jól jött ki a lépés, de ahogy az ember lépked előre (később totyog, majd mászik), a toleranciafaktor sajnos csökken. A mi szobánk mégis jó szoba lett. Hat ember, hat kutya, meg egy kis homok, előbb élő, majd döglött legyekkel fűszerezve, nem kis kavalkád, kellemes légkör

A tábor szervezése majdhogynem kifogástalan volt, abban mi voltunk a ludasak, hogy az odaúton azt az egy órát nem tudtuk megspórolni, mert egy fia telefonszámunk nem volt, amin a szervezőket elérhettük volna. A programot papíron nézve máris kifáradtunk, de ígéretesnek tűnt. A gyakorlati megvalósítás annyiban rontott a képen, hogy egyrészt baromi fárasztó volt az, hogy elméleti előadás elvétve akadt (az is este, amikor már kifacsaródtunk), a gyakorlati dolgok magasan vezettek időtartamukat tekintve, és szinte egész nap volt valami. Kutyának és embernek megerőltető. Ha beleszólhatnék, az arányokon annyiban változtatnék, hogy délelőtt munka a kutyákkal, délután előadások, este meg maximum valami kiscsoportos workshop-jellegű tevékenység lenne, speciális területekre koncentrálva.

Ami viszont a legjobban zavart, hogy egyáltalán nem éreztük azt, hogy a kutyákon kívül az egyes kutyára-gazdára bármiféle morzsányi figyelem is jut. Lolababa ugyanis stresszes volt, ami nála abban nyilvánul meg, hogy szinte őrülten kapaszkodik, és csak akkor jó, ha mind a négyen együtt vagyunk. A másfél órás, amúgy is hosszú kiképzés utolsó részében mindig elvesztette a türelmét, sírt, ment volna az anyjához meg Eszterhez. Egy jó kiképző, aki figyel az egyes kutyára, ilyenkor valamit odaszól. Tanácsot ad. Kérdez, hogy mi van. Vagy elküld, hogy ne nyúzzuk tovább, főleg, ha látszik, hogy ebben a szituációban nem használható, és neki sem használ, ki kell venni belőle. Ilyen jellegű segítséget egyetlen alkalommal sem kaptam egész héten. És ez nekem furcsa, mert Szombathelyen, a Kutyapark Egyesület sulijában nem ezt tapasztaltam. Remélem, senki nem veszi magára, de sajnos semmi infóm nincs arról, hogy akik kiképzőként tevékenykedtek, egyébként mivel foglalkoznak, ez-e a szakmájuk. Néha az volt az érzésem, hogy egy-egy területen mondjuk versenyzőként jól teljesítő ember beállt oktatni. Csakhogy a kiképzés, a tanárság, mint minden más, szakma. Ha én póker-világbajnok lennék, lehet, hogy senkit nem tudnék megtanítani pókerezni. Az agilitypályán a palánkra föltolni a kutyát, amikor látszik, hogy reménytelen, nekem nagyon meredeknek és inkorrektnek tűnik. Akkor meg főleg, ha én, mint gazda azt mondom, hogy fölment már párszor, valamiért az utóbbi hetekben következetesen nem hajlandó. Könnyen lehet, hogy több kárt okozunk vele, mint hasznot.

Az agilitypálya amúgy is mostohagyerek volt azon differenciálatlan szabály miatt, miszerint kutya kiképző nélkül nem lehet ott. Az a néhány üresjárat tökéletes lett volna a zóna tanítására, az egyes akadályok rögzítésére. Esetleg fel lehetett volna tenni a kérdést, hogy mindenki tudja-e, hogy mit csinál. Mi a hintán kívül mindenhol mentünk már, de pl. a szlalom nem hiszem, hogy sok veszélyt rejt magában egy kezdő kutyának akár... Mindezt színesíti a tény, hogy két kedves barátunk és útitársunk versenyző, itthon is együtt megyünk olykor gyakorolni, és tanácsokat kérünk tőlük. Az már csak hab lett volna a tortán, ha a nagy pályát három kicsire osztották volna, így egyszerre többen is tudtak volna gyakorolni. 

A szubjektív értékelés szerint bántó megjegyzésekről annyit (néhányat ilyennek éreztem), hogy két felnőtt ember egyre többet megengedhet magának az egymás közti kommunikációban, ahogy egyre jobban megismerik egymást. Ezen megismerés nélkül éle van a dolognak, amit a másik rossz néven vehet. Sajnos mindezek miatt (is) valahogy úgy éreztem, hogy a tanszéki hallgatóknak jó gyakorlóterep, a visszatérőknek jó találkahely, de mi egy kicsit minden pillanatban kívülállók maradtunk. Valahogy nem éreztem azt az eufóriát, amit vártam volna. Ugyanakkor mégis megérte, mert láttam jó példákat, megérett pár gondolat, csináltunk pár tesztet, mozogtunk, kiszakadtunk a mindennapokból. Van a dolognak tanulsága, van eredménye, bennem meg egy kis tüske, de emiatt nem veszünk össze senkivel. Legföljebb ott ficeg egy kérdőjel a "jövőre ugyanitt" végén.

Cserhátit nem kell bemutatni senkinek, a dalait sem.  A jó hangosítás, a jó zenekar, és a jó előadók fontosságát, hitelességét sem.

Minimálzenekar, a klasszikus gitár-basszus-dob-szinti formáció, a cédéken hallható teljesítménytől messze lemaradva, de ez még nem lenne baj. A baj ott kezdődik, amikor a kiállás nem kiállás, az énekes nem tud belesimulni a zene sarokpontjai közé, lötyög, bizonytalan az egész. A hangosítás sem segít nekik, a kontroll persze lehet hogy jól szólt, de kifelé harmatgyenge, mint ezen a vidéken annyiszor. Durva hiba, de a műsor első felében a pergőt és az éneket inkább sejteni lehet csak. Szeretném azt hinni, hogy nem az én beszólásom hatására alakult valamit a szünet utánra, hanem a copfos tehnikus úr magától észrevette, mennyire gyenge a hang, de nem úgy festett, mint aki ilyeneken aggódik... Feltételezem, nem könnyű egy vár körbezárt udvarán hangosítani, ahol ide-oda pattog a hang, de Légrádi Tóni aranyszabálya minden körülmények között érvényes: az első a dob és az ének, aztán a többi. A hely adottsága, hogy a jó hangért középen kell állni, a szélén a vihogó, söráztatta egyedeknek úgyis mindegy. Nade forró aszfaltot lapátolni is nehéz, meg repülőt vezetni is. Ilyen ez, ezért kell mindent annak csinálni, aki ért hozzá, és az a feladata. 

Az abszolút mélypont Majsai Gábor. A google csupa jót ír róla, főleg ha a saját honlapját nézegetjük. Bevallom, nem ismerem a munkásságát, de ez nem is erről szól. Díjakat szinte bárki kaphat, nem releváns. Ezen az estén egyszerűen hamis volt, minimális a hangterjedelem, tipikus színészéneklés: az orgánum még meg is lenne egy jó előadáshoz, de az énekhang egyszerűen siralmas. Egyetlen férfiként az énekesek között inkább Horváth Charlienak adhatta volna a lehetőséget, jobban jártunk volna. Siménfalvy Ágotával nem tudok mit kezdeni, a mikrofonja sem szólt jól, és a hangja sem fogott meg. Auth Csillával is nagyjából ez a helyzet, többet vártam tőle, minthogy vele kapcsolatban azért vannak pozitív történeti előzmények.

Akik a koncerten méltónak bizonyultak Cserhátihoz, egyértelműen ők ketten: Tóth Vera és Keresztes Ildikó. Profik. Tóth Vera tökéletes volt, hangilag és mikrofonilag is. Nála könnyű belecsúszni abba a hibába, hogy az alkati hasonlóság miatt, és mert a hangszín alkamanként idézi Cserhátit, elfogultak lehetünk, de ennek semmi alapja. Tökéletes, méltó tisztelgés volt minden hangja. Keresztes Ildikó mikrofonját nem sikerült ennyire belőni, halk volt, de amit csinált, az úgyszintén hibátlan. 

Összességében a végére jó hangulat kerekedett, és Sárvár újra bizonyította nekünk, hogy méltó ellenfele - ha nem legyőzője - Szombathelynek kulturális pezsgés tekintetében.

Rövid kitérőként: Légrádi Tóni mindenki Tónija, a Déli-part legjobb gitárosa, apa helyett apa, tanár helyett tanár, haver helyett haver. Balatonboglár környékén talán mindenki tőle tanult gitározni, lelkesedése, emberi nagysága, önzetlensége sajnos elvitte tőlünk pár éve (2000). Méltó emléket állított neki a róla elnevezett, évenként rendezett tehetségkutató Balatonbogláron, és a Lengyel-Magyar Barátság Házában látható plakett - ahol annyiszor hangosított, és bíztatott helyi fiatalokat zenélésre. A hangosítás etalonját a fonyódi Mátyás Király Gimnáziumban egy napsütötte rockdélutánon rakta össze nekünk, semmi különös, egy pult, kombók meg egy pár mikrofon, hangfalak, de amikor megszólaltunk, az Ibanez thrashmetal hangja olyat szólt, amilyen gitárhangot az én kezemből talán sosem hallottam. Nem tartott sokáig összerakni, és nem volt semmi csoda, csak egy olyan ember, aki beteg lábakkal is a lelkét adja bele, maximálisan, értünk, fiatalokért. Aztán egyszer szilveszterkor jött a telefon, hogy elment. Lehet, hogy ha tervezte volna, így tervezi, ilyen fricskával a végén. 

Röviden a sztori: erdőn-mezőn sétáltunk két boldogan, felszabadultan futkározó kutyánk társaságában, amikor egy terepjáró közeledett. Megfogtuk a kutyákat, nehogy elé menjenek, de az autó megállt, és egy magát vadásznak mondó fickó gyakorlatilag elzavart minket, mondván, hogy vadászat folyik, és majdnem lelőtték őket, és különben is, azonnal menjünk onnan.

Namost a naív állampolgár, akinek az iskolában a sok hasznos tudnivaló mellett ilyen haszontalanságokat persze nem tanítanak, minek is, elkezd gondolkodni. Vannak a szántók, némi erdősávok, egy földesút, meg mezők itt-ott, ahol meghagyták, és nem sétálhatunk kedvünkre a kutyákkal. Miért nem? Az említett helytől párszáz méterre néhány ház található, lakóház. Hogy lehet itt vadászni egyáltalán? A földesút mellett, nagyjából ahol a terepjáró megállt mellettünk, kerítéssel körbezárt kertészetféle van, kettő is talán, emberek mászkálhatnak. Hogy lehet pláne itt vadászni? Ha már vadásznak, és az említett helyhez, ahonnan a terepjáró jött (a kutyák hallótávolságból éppen felénk igyekeztek) egyetlen út vezet, miért nem szúrnak le három könyökmozdulattal egy táblát, hogy hé, ne menj erre tovább, mert baj lehet...

Sok a kérdés, naív a kérdés. És akkor ássuk bele magunkat a tudományba. Először is van itt néhány jó link, például: www.vadaszokduvadak.tvn.hu/, vagy ez: www.vadaszokduvadak.tvn.hu/

Kutya legyek, ha elsőre összeállt a kép, ezért gondoltam az a legbiztosabb, ha egy vadásztól kérdezem meg, hogy mi is a helyzet. A szombathelyi erdészet kedves munkatársnőjétől kaptam egy telefonszámot, sikerült is az urat elérnem. Tulajdonképpen nem mondhatok semmi rosszat a beszélgetéssel kapcsolatban, azt leszámítva, hogy felháborítónak és abszurdnak tartom az elhangzott tényeket.

Mert van ugye a vadászati törvény, mint főszereplő. Ezt a törvényt valaki megalkotta, valaki elfogadta, és valaki kihasználja minden kiskapujával és fogyatékosságával együtt. Lendüljünk túl azon a ponton, hogy kell-e vadászat, mint tevékenységre szükség van-e egyáltalán. Nyilván igen, hiszen módszeresen kiirtotta az emberiség mind a vadak élőhelyének jó részét, mind azokat a ragadozókat, akik a most vadászott vadak létszámát kordában tartották, és elvégezték a természetes szelekció elve által rájuk rótt verejtékes feladatot. Tehát vadászatra szükség van, ezt nem kérdőjelezhetjük meg, ha még nem borult el az agyunk a gőz nyomásától.

Azt szinte gondolkodás nélkül el kell ismernünk, hogy a hivatásos vadászok fontos és hasznos munkát végeznek, hiszen miért éppen a vadállomány lenne olyan kivételezett a földön, amely nem igényli a törődést. A probléma ott kezdődik, ahol a hétvégi autósok problémája, miszerint valószínűleg tízezres nagyságrendű civil rendelkezik vadászengedéllyel. Magyarországot bizonyos szélsőséges nézetek szerint nem az állam, hanem az egyházak és a civilek működtetik, tehát ilyen szempontból nyilván áldásos lehet a tevékenységük, amennyiben hozzájárulnak a vadgazdálkodást hivatalosan, foglalkozásszerűen művelő szakemberek munkájához. Ez az írás nem is ezt az eredményt, fáradozást vonja kétségbe. Hanem azt, hogy ebben az országban pár tízezer ember a törvényerejénél fogva olyan privilégiumot élvez, ami abszurd. Nem először írom ezt a jelzőt,és nem is utoljára. Abszurd. Tessék, még egyszer.

Van ugyanis a kutya. Bizonyos vadászok szerint (lásd: http://forum.index.hu/Article/showArticle?t=9100013) a kutya háziállat. Háziállat addig, amíg más kutyája. Legyen az vizsla, labrador, tacskó (ezek vadászkutya-fajták, ha maguk az egyedek nem is azok). A vadász kutyája vagy nem háziállat, vagy olyan háziállat, ami tulajdonképpen disznó, aki egyenlőbb. Mert a tényeket lecsupaszítva, és nem kiforgatva, de megfelelő lencsén keresztül nézve jelenleg a belterületeket kivéve az ország a vadászok kutyáink a hatalmas kutyafuttatója. Ők ugyanis nagyon jól tudják, hogy a kutyának, pláne az ilyen fajtáknak nem elég az udvar, vagy a városokban - és talán kizárólag nagyvárosokban - kialakított "futtató". Nem extrém a példa: egy mozgássérült-segítő labrador, egy állatasszisztált terápiát végző nagytestű kutya egész nap stresszben van, hiszen munkakutya, feladatot végez. Milyen jó lenne neki, ha a város szélén található mezőn az egész napi stresszt legjobban ellensúlyozni tudó ősi ösztöneinek hódolhatna: futhatna kedvére dombon föl, lejtőn le, fák között, bokrok között, patakban gázolva, ahogy csak az erejéből telik. Nem sok ez, fél óra talán. És nem teheti meg. Mert a gazdája nem teheti meg, hogy megadja neki a lehetőséget. Mert tilos, mert valaki megvette ezt a jogot.

Ebben az országban eladták azt a jogot, hogy az ember, a főnök, a falkavezér kimenjen a természetbe, az erőbe-mezőre a falkával, most már nem vadra vadászni, mint régen, hiszen otthon vár a prémiumtáp a dobozban, hanem élményekre. Mindenki tudja, a vadászok a legjobban, hogy egy ilyen kutyának (mondjuk, hogy minden kutyának a pamacsokat kivéve) a vadak szaga, az eső szaga, a patak által kihordott mindenféle dolog olyan, mint a vadásznak a vadászat maga. Nem a gyilkolás a lényeg, olvassuk a fórumon. Elhiszem. A kutyának sem a gyilkolás a lényeg (egy nem vadászatra képzett kutyának valószínűleg nincs is indíttatása megölni a vadat). Egyrészt a kutyát, ha felelős a gazda, és a kutya legalább alapengedelmességi szinten képzett, vissza lehet hívni. Másrészt egy kutyának esélye nincs megfogni a vadat, ha inaszakadtából hajt egy nyulat például, akkor sem. Nem az ő terepe, hiszen nem ott él.

Ha a kutya kiteszi a lábát az udvarból (lakásból), kolonc vagy póráz a nyakába. Abszurd (már megint ez a szó...). Nyilván azért megyek a kutyával a mezőre, hogy pórázon, lábnál vezessem. Mert mint említettük, valaki megvette a jogot, hogy ott vadásszon, hogy eldöntse, hogy oda ki teheti be a lábát. Vegyük azt az extrém esetet, hogy a kutyám megfogja a nyulat (nem fogja meg, mert vagy letiltom, vagy feladja a hajszát). Egy nyúl véletlenül áldozatul esik. Következő évben leadják a vadászok a jelentést a minisztériumnak a nyúlpopuláció becsült létszámával (abszurd feltételezés, hogy hiteles legyen), és azt mondják, eltűnt tavaly óta mondjuk száz nyúl. Mit jelent ez? Ha nem tűnt volna el, akkor kétszáz nyulat lehetne kilőni, de mivel száz eltűnt, csak százat engedélyeznek. Tehát a vadásztársaságnak van száz nyúl értékének megfelelő vesztesége. Ez anyagi kár, illetve jelen kontextusban helyesebb a kifejezés – hiszen a nyúlnak van természetes ellensége -, hogy anyagi haszon elmaradása. Azt hiszem, megtaláltuk a szöget a zsákban, és beleállt a seggünkbe... És azt most ne firtassuk, hogy ezt a száz nyulat a róka ette meg - legyünk megengedőek, a rókának ez a dolga, bár ha a tyúkokat viszi el a faluból, valószínűleg senki nem kártalanítja a tulajdonost -, vagy kóbor kutya, vagy olyan kutya, akit etetnek rendesen, csak kivitték az erdőbe szabadidős jelleggel futni egyet. Az nyilván abszurd, hogy a harmadik csoport ölt meg ekkora nagyságrendű állatot a röpke fél óra alatt.

Lenne itt több megoldás is, csak a pár tízezer vadász - hivatásos vagy hobbista - valószínűleg elég befolyásos ahhoz, hogy a jogaikat nagyon tudják, a kötelességeiket túl pedig egy lépést ne tegyenek az egymás mellett élés érdekében. Mert egy demokráciában elvárható lenne, hogy egy-egy csoport ilyen durván ne korlátozhassa egye másik csoport érdekeit, lehetőségeit. Most ugyanis arról van szó, hogy a vadászterület - és ez az összes lakott területen kívüli részt jelenti - a vadászoké, a vadaké, és a vadászok kutyáié. Ez nem sarkítás, ez így van. A vadász eldöntheti, hogy ha meglát egy idegen kutyát, kilője-e. Nem számít, hogy azon a kutyán jól látható jelzés van, mondjuk egy fényvisszaverős hám, vagy a gazdája ott megy, bár kicsit lemaradva. A kutyának szabadon nincs joga ott lenni, ez az alapállás. Tehát ha ott van, szálka a szemünkben. Ha fertőzést terjeszt, kilőheti a vadász. Sasszeme van nyilván, egy mozgó optikai hipergyors vegyilabor, hogy 50-100 méterről megállapítja, hogy terjeszt-e fertőzést. Vagy ha vadat üldöz. Egy vadat üldöző, fényvisszaverő hámban rohanó kutya nagy eséllyel gazdával van (ha nem, akkor meg feltételezhető, hogy véletlenül elszökött), és semmiféle kárt nem tud tenni a vadban.

A megoldást meg lehetne találni, hogy mindenki demokráciában érezze magát. Legyen minden vadásznál kötelezően kábítólövedék, és csak azzal lőhessen kutyára/macskára, ha már rálő. De ha mellélő, és a kutya nem egy elvadult csavargó - akinek talán van joga fenntartani magát, miért ne lenne, ha kell, nyúllal, mint a róka -, meg fog ijedni, és felhagy az üldözéssel. Vagy ilyen helyen kötelező legyen a kutyásnak fényvisszaverő hámot rakni a kutyára. Két egyszerű megoldás, kombinálva is alkalmazható.

Ugyanakkor említsük meg, hogy a kutyásoknak vannak olyan bevált területeik, ahova rendszeresen járnak. Nyilván nem cél, hogy a kutyát olyan erdőbe vigyem, ahol lépten-nyomon emberekbe botlunk, hiszen a kutyának ebben a helyzetben nem ez az inger kell, másrészt figyeljünk egymásra, ne zavarjuk egymást. Engem ebben a helyzetben ugyanúgy zavar egy szendvicset majszoló túrázó, mint őt esetleg az én kutyám. Le kell tiltanom a kutyám, rendszabályoznom kell egy olyan helyzetben, amikor éppen a szabadság, az ősi energia levezetése a cél. Ezt a helyzetet megpróbálom elkerülni olyan terület kiválasztásával, ahol erre a találkozásra kicsi az esély. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy a mezőre egy szocializált, engedelmes kutya való-e inkább, vagy a bicikli/robogó/quad, esetleg egy szemetelő, ordibáló, vagy csak hangosan beszélgető túrázócsapat. Egy kutya nem tesz kárt a természetben, hiszen valahol mélyen a természet része, sokkal inkább, mint az ember a maga önteltségével és túlintellektualizált, ugyanakkor sokszor annál kevésbé kulturált viselkedésével, gondolkodásával. És aki erdőben futtatott már kutyát, az tudja, hogy nincs is olyan mélyen az az ősi szabadságvágy, amely keveredik – elvárható, hogy keveredjen - a falkavezér iránti elengedhetetlen tisztelettel. Vannak kiképzési módszerek, amelyek a kutya falkaállat, farkastól eredő voltát hangsúlyozzák, erre építenek. A kollektív tudás bizonyos érdekek miatti ellentmondásába keveredünk...

Természetesen a kutya gazdájától elvárható az a szintű tudatosság, amelyet mi minden esetben megpróbálunk alkalmazni: ha nem látom a kutyát, visszahívom; ha a kutya olyat tesz, ami nem helyes a természet szempontjából, letiltom; ha véletlenül mégis emberekkel találkozunk, visszahívom, és pórázon tartom, amíg szükséges. Megjegyzem, egyetlenegyszer sem találkoztunk vaddal úgy, hogy a vad veszélyben lett volna. A vadat nappal zavarni pedig viszonylag nehéz, bár az említett turistacsoport valószínűleg nagyobb stressz egy vadállatnak, mint egy békésen rohangáló, szimatoló kutya. Több, mint két év alatt egyetlenegyszer találkoztunk őzzel, amikor egy mozdulattal eltűnt szem elől, mi jobban megijedtünk, mint ő... Erre lehet mondani, hogy nem mindenki tartja ezt be. Ha soha a történelemben nem lett volna olyan, hogy egy vadász lelőtt egy embert, én is bíznék a törvényben és a vadászokban. Nem jó az általánosítás, és nem a tiltás a legjobb megelőzés. El kell érni, hogy rendben legyünk egymás mellett. Tiltsuk ki a turistákat, mert egy részük szemetel. Vagy a rókákat, mert biztos volt már egy róka legalább a történelemben, ami megtámadott egy embert. A farkasok, medvék már rendben vannak, illetve (mert) nincsenek.

Abszurd a helyzet. Abszurd, hogy a valószínűleg legalább akkora, a kutyáját tudatosan tartó csoport a természetes élőhelyeken - ahol minden és mindenki jelen lehet, csak éppen kutya és macska nem - minden jogától meg van fosztva, mert egy másik csoport lobbiereje egy olyan törvényt hozott létre, amely mérlegelés nélkül, megengedő feltételek nélkül, a kompromisszumra, a békés egymás mellett élésre való törekvés leghalványabb szikrája nélkül kitilt az ország területének nagy részéről mindent, ami az anyagi érdekeit veszélyeztetné. A róka is veszélyezteti a nyulat, de a rókaszaporulat hasznos, mert szép bundája van. A képlet világos.

Utóirat 1: a "vadászati törvény":

1996. évi LV. törvény a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról (http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=99600055.TV)

Történt, hogy egy kedves barátunk, név szerint Misi, mozgósította francia kapcsolatát, és ketten meglátogattak minket. A szombat délutánt emelném ki, mint kevésbé személyes vonatkozású csodát.

Kétségtelenül későn indultunk a péntek esti éjszakázás következményeképpen, bár egy júniusi szombaton a négy óra emberi számítás szerint még javában délután volna. Ha valaki megnézi Szombathely hivatalos honlapját, bizonyára elcsodálkozik, hogy a sok látnivaló közül nem tudtunk választani. Ne tűnjön szőrszálhasogatásnak, de a felsoroltak egy része azért nem addig van, ahogy mondani szokás, mindegy.

Első körben megnéztük volna a Székesegyházat, mert a hölgy történetesen szakmailag ilyen irányultsággal bírt, tehát készült. Egy szép zártszelvény-üveg kombináció akadályozott meg abban, hogy Isten házába lépjünk (Franciaországban mindig nyitva van minden tempom - nekem a Bibliából is valahogy ez a verzió rémlik). De ha már ott vagyunk, legyen a Smidt Múzeum. Ez háromnegyed öt magasságában, szombat délután. A hölgyek sajnálkoznak, de csak ötig vannak nyitva, és legalább egy óra végigjárni, tehát finoman céloznak arra, hogy inkább ne menjünk be. Kérdezem, a Múzeumfalu vajon meddig van nyitva. Saaaajnos az is csak ötig. Itt adtam fel a szombathelyi túránkat - az előzőeknek megfelelően a város szinte üres -, és a Fő téren keresztülvágva (az legalább nem zár be) bedobtunk egy sütit, mert meglepő, de a versenyszféra részeként fennmaradni és bevételt realizálni vágyó cukrászda nyitva van.

Utána pedig irány Csempeszkopács. Minthogy előző este a jáki templomot megcsodáltuk, említettem a kedves vendégeknek a legendát, hogy van egy kistesó nem messze. Odaérve lázas készülődés fogad minket, emberek tucatjai dolgoznak azon, hogy rend legyen, és már majdnem készen vannak, mint mondják, a következő heti vásárra. Meglepődöm a tempón, nem a szokványos hozzáállás... Azon meg még jobban, hogy a templom ajtaja nyitva, és egy úriember még biztat is, hogy menjünk fel a toronyba, és csak mesél, csak mesél (mellesleg az ő száma ki van írva, tehát ha éppen nem lett volna ott, jött volna kinyitni az ajtót). És mi ebben az ékszerdoboznyi kis templomban csak hallgatjuk, és egyszerűen csak jól vagyunk. És ehhez az élményhez, hogy valaki szeretettel fogad, és mindarról, ami körülveszi, olyan szeretettel és lelkesedéssel mesél nekünk, mintha egy jól megírt mesét mondana, egy megyeszékhelyről egy nyári napos délutánon egy apró faluba kellett mennünk, amit persze a legkevésbé sem bántuk meg.

Az egésznek számomra két tanulsága van: Szombathely nem akar a turistákkal foglalkozni, púp a város hátán, idejön nyáron, és megzavarja a dolgos hétköznapok kényelmes rutinját, és a másik, hogy ezek szerint a pénzük sem kell. Nem feltétlenül a belépőkből befolyó összeg volna a lényeg, bár az is nyilván hozzájárulna a dolgozók megbecsüléséhez, hanem a generált egyéb pénzmozgás. Arról nem is beszélve, hogy az én arcom égett, amikor a vendégeinknek azt kellett mondanom, hogy öt óra elmúlt, Szombathely ennyi volt...

A koncert, mint minden Csík-koncert, zseniális volt. Nézzük a körítést. Amolyan falunap-féle ez a rendezvény, borítékolható összetételű közönséggel: falubeliek, a közeli Szombathely mulatni- és innivágyó közönsége, és azok, akik kultúrára vágyva helyből vagy távolabbról a rendezvény velejére kíváncsiak.

A Csík-koncertre mentünk, nem először. A tavalyi koncertjük a Vasi Múzeumfaluban zseniális volt (az is). Jelen esemény első zavaró tényezőjét azok a kedves helyi ittas egyének jelentették, akik a várakozás, hangolás alatt mindenféle okos megjegyzésekkel szórakoztatták egymást, ám a kevésbé ittas kívülállónak mondhatni arcpirító volt a viselkedésük. Aztán a koncert kezdetével kiderült, hogy ők a megbízható lelkes közönség. Viszont érkezett egy sokkal ittasabb, mondhatjuk, mattrészeg falubéli ismerősük, aki amellett, hogy mattrészeg volt, meglehetősen hangos is. Ezt én a második számig egészen jól jól bírtam, aztán csöndre intettem, mondván, hogy koncert van, szeretnénk hallgatni. Ő sajnos begőzölt, és akkor jött az este poénja, csak éppen ő pillanatnyilag annyira részeg volt, permanensen pedig ostoba, hogy nem vette észre: a zenekar éppen nagy szerettel muzsikált a helyi kedves közönségnek címezve szombathelyi (vasi) muzsikát, amikor is ez a kedves mattrészeg egyén éppen azt hőbörögte, hogy az ő falujában csendre intik, pedig ő itthon van.

Felesleges szócséplésnek gondoltam kifejteni neki, hogy ha ekkora lokálpatrióta, akkor éppen akkor kellene a legnagyobb áhítattal a színpadra merednie, minden fülét hegyezve, amikor a felmenői lakodalmi muzsikáját húzzák, így a verekedést megelőzendő inkább kimentünk a küzdőtérre, hogy a hőbörgés helyett Magyarország egyik (ha nem a) legjobb zenekarát hallgassuk.